„Kipróbáltam: szonettjének néhány metaforája elmenne egy közepes popdalban” – írta egy költő (foglalkozását tekintve közgazdász) barátom, amikor a közelmúltban két alkalommal is említettem ebben a rovatban a mesterséges intelligencia ChatGPT versíró programjának kérdéskörét, szóvá téve, hogy az nélkülözi a kreativitást, viszont a meglévő költői alapkészlettel számos rekombináció létrehozására alkalmas. A költészet a legnehezebben definiálható műnem az MI számára, az pedig még nehezebben ragadható meg, hogy mi teszi költészetté a verset.

Úgy vélem, a versírást ugyan meg lehet tanítani a robotnak, előbb-utóbb az olyan műfajoknak és formáknak a szabályait is el tudja sajátítani, mint például a szonett vagy a hexameter (illetve a formát és műfajt egyaránt jelentő haiku), ám az MI nem „érti”, hogy mit ír. Az említett költő (Nagy Gábor Miklós, aki a Gravitációs alappontok kötetben már közölt néhány hexametert, és szinte egészében ennek szánta a Hexametert dobol ujjával… című kötetet, tehát otthon van a metrumok között) friss próbája után számolt be a tapasztalatairól. „Formailag szonettet már tud alkotni, és bár a definíció szintjén azt is pontosan tudja, hogy mi a hexameter, de a szöveg ritmikáját nem érti, ezért az úgynevezett hexameterei sem hexameterek.”

A formai és nyelvi megalkotottság kérdése csak az egyik oldala a „robotvers” problémakörének. Nemcsak a kreativitás hiányzik a gépből, hanem ezzel együtt a képzelőerő és az emlékezés is – amely két sajátosságot Borges a könyvek (átvitt értelemben az irodalom, ezen belül a költészet) kiváltságos funkciójaként említette –, ezért hiteles költői szöveget a gép soha nem fog írni. Emlékezés alatt nem az adatbázisokban elraktározott információkra kell gondolnunk, mert bár azok is lehetnek „emlékek”, nem lesznek részei az emberi emlékezés sajátos és nem egyszer öntörvényű működésének.

A költőnél a „megtörtént” gyakran egybevegyül az „álmodtam”, vagy az „én így emlékszem” mozzanataival, nem beszélve arról, hogy olykor egy „emlék” éppen az írás közben „keletkezik”. Vajon mit kezdene egy versgeneráló program például az ilyen Babits-sorokkal? „Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam. / Kertben bolygtam, és magam voltam a kert, ahol bolygtam, / […] Most titkosan egy helyen két kert, és két álom olvad keverve.” Az Álmok kusza kertjeiből című Babits-versben az álomnak (amely az emlékezet és képzelet szintetizálója), illetve a személyiség rejtett rétegeinek („kertjeinek”), a kettő találkozásának metaforikus individuumteremtő képességéről és működéséről is szó van.

S mit kezdene az Isten-élménnyel? Noha be tudná építeni a versbe mindazokat az információkat, amelyek az Istenről és a hitről szólnak, de a transzcendens (a létezés szentségérzetének megmagyarázhatatlan, kívülről-fentről jövő) és egyszerre a lélek mélyén fakadó tapasztalatnak a gép nincs a birtokában. Nem tudja teljesen (jellemének és sorsának lényegiségében) átadni magát vagy vívódni vele. Adynak a „hiszek hitetlenül Istenben” élményét lehet, hogy reprodukálni tudná – tartalmi szinten, Ady-parafrázist írva, esetleg strukturális, nyelvi és stilisztikai rétegeit tudná analizálni –, de sem a költőt, sem a költő személyiségének a legmélyén folyamatosan keletkező harcot nem értené.

Hogyan tudná érzékelni a tárgyias mögött lévő személyességet? Nem tudna Pilinszkyvé vagy Nemes Nagy Ágnessé „változni”. És nem tudna különbséget tenni az orpheuszi (lényegkereső) és próteuszi (alakváltoztató) lírai karakter között sem. S mit kezdene egy olyan képzőművészeti alkotással, amelyet nem leírnia és ismertetnie kell, hanem a kép inspirációs alap volna egy vers megszületéséhez, amikor már nem is a festmény a fontos, hanem az érzés vagy az élethangulat, amelyet a kép fölébresztett?

A „testvérmúzsák” hogyan találkoznak a ChatGPT alkalmazásban? Hogyan tudna olyan képverset írni, mint Nagy László Emberpárja és az Árvácska sírverse? Hiszen előbbiben az „ÉVA” nevek közé zárt egyetlen „ádám” toposzintaktikus elhelyezkedése, a kultúrahistóriai háttér vagy a személyes költői és befogadói élmény együttesen adja meg a jelentést; a sírversnél pedig az antropomorf (díszítő) népművészeti formát követő versalak (mint kép) a sirató, balladisztikus népdal egész atmoszféráját tükrözi. Hogyan tudná visszaolvasni verssé az illusztrációt, vagy épp egy zenemű hatására verset írni, esetleg – Weöres Sándor lírai mintáit követve – mintegy zenei kompozícióként megalkotni magát a költeményt?

Mikor ezeket a kételyeimet írom, előttem van egy tűzzománc alkotás, amelynek égboltívére a művész (a nemrég elhunyt Sz. Kóczián Melinda) ezt a mondatot karcolta: „Tündöklik, mint a gondolat maga, / a téli éjszaka.” Ha egyáltalán el tudja olvasni a szöveget – és tételezzük föl, hogy el tudja –, persze azonnal rájön, hogy ez József Attila Téli éjszaka című verséből való. De nem érez semmit a képhangulat és a vers találkozásából, sőt még magát a képet sem tudja lírai módon „átírni” szöveggé.

Ha ezt a két József Attila-sort kapná mottóként az alkalmazás, a feladata pedig az lenne, hogy írjon verset a tűzzománc lírai „olvasataként”, vajon az „eszébe” jutna-e, az eredeti verset olvasva, és együtt nézve vele a képet, hogy: „Még az elmúlásra gondolok / ebben a lángok perzselte jéghideg tájban. / Nem arra, hogy kitakartad az álmaimat. / Bennem búzacsillag-fényű nyár van. // Nem tudom összerakni az eget / süppedt takarójú mályvaszirom avarral. / Csak bolyongok az ég és a föld között:/ egy éppen emberré változó angyal.”

Döntse el az olvasó – vagy próbálja ki egy alkalmazással –, hogy itt a látvány és az élmény valóban jó verset „generált”-e!

A szerző irodalomtörténész