Mostanában – de már jó ideje – azokat a panaszokat olvasom, hogy túl vannak terhelve a diákok. Kilenc pontot is köröztetnek a tiltakozók, a többi közt párbeszédet követelve az oktatás minőségi és esélyteremtő megújításáról, a pedagógusok megbecsüléséről, sztrájkjogról, Nemzeti alaptantervről, szakmai szabadságról.

Magyartanár vagyok, leendő tanítókat tanítok. Ebben a rovatban rendszerint az irodalommal és az olvasmányok, a versek, a klasszikus vagy elfelejtett művek révén megszerezhető, a létezésünk hétköznapokon túlnyúló, de a hétköznapokat is befolyásoló, a világ és önmagunk megismerését segítő kérdésekről, jelenségekről írok. Sok mindennel egyetértek, de a mostani gondolatkísérlet nem biztos, hogy mindenki örömére szolgál. A versenyképes és értékálló bérezés kérdéséről nem tudok szakmailag hitelesen nyilatkozni, azt viszont tudom, hogy sok, több pontban és számos fórumon megfogalmazott probléma oka valóban itt van. S amikor azt követelik, hogy „kisebb terhelést a diákoknak és a pedagógusoknak”, érteni vélem a követelést, de ketté kívánom bontani ezt.

A pedagógusok nincsenek túlterhelve. A hivatásukat gyakorló, szolgálatukat teljesítő emberek – hiszen a pedagógus nemcsak hivatását gyakorolja, hanem a jövőt, a nemzedékeket és a nemzetet is szolgálja – ennél több terhet is vinni tudnak. A huszon-egynéhány tanóra valóban több mint negyven munkaórát jelent, néha akár a másfélszerese is lehet a törvényes munkaidőnek, nem beszélve a lelki és a járulékos pszichikai teherről, illetve a felelősségről.

A pedagógus leginkább azért érezheti tehernek ezt a szolgálatot, mert rossz a közérzete. Egyrészt a fizetése miatt. A fizetése jelenleg a felét sem éri el annak, ami elég lenne arra, hogy szellemileg, fizikailag és lélekben is regenerálódni tudjon. Napi egzisztenciális gondjai, szorongásai nem teszik lehetővé, hogy olyan szellemi-lelki horizontba helyezze önnön létmódját, ahol a tudás mélysége és szakrális magassága megnyílhat előtte, s oda be is tud lépni, így azt a reá bízott nemzedékek előtt is megnyissa. A pedagógus nem azzal az ars poeticával kezdi pályáját, hogy „csak éljem túl ezt a napot is, és hagyjuk egymást békén”!

S itt bizony lehetne a „gyerekanyagról” beszélni, ezzel együtt a vidékenként és iskolánként eltérő esélyekről, a szociokulturális miliőről, az iskola és a család egymást segítő viszonyáról… – olykor érdemes hallgatni az oktatáskutatókra. Állandó vita tárgya a Nemzeti alaptanterv (és a kerettanterv), erről érdemes is beszélni, ám az nemcsak a jelen tudásanyaga, hanem a jövő víziója alapján készül, ráadásul a negyedik tanévek könyvein még dolgoznak a legjobb szakemberek – sokukat ismerem is a saját területemről. (Külön értekezést kívánna, hogy elmagyarázzam a „szabad tankönyvválasztás” kérdését, most csak annyit: a valóban jó pedagógus nem a tankönyvből tanít, azt csupán használja.) Idő kell hozzá, hogy beérjen a gyümölcs.

És éppen az időről beszélek, amikor bírálom a diákok túlterhelésére vonatkozó kifogásokat (és itt néhány olvasmányt is ajánlani fogok). Egyrészt a diákok igen nagy része talán azért nem szerette meg a tanulást, mert hiányzott belőle az élmény. A kreativitás és a felfedezés öröme. Én az 1970-es években voltam általános iskolás. Egy kis faluban, az ország keleti részén. Úgy teltek ezek az évek, hogy tanultam, olvastam, játszottam és dolgoztam, a megkeresett pénzből könyveket vettem. Elég jól működött a fantáziám, nem volt semmi figyelemelterelő, nem volt például internet, főleg nem voltak online játékok, a közösségi hálót az élő baráti kapcsolatok jelentették. S a könyvek (igaza van Borgesnek) meghosszabbították az emlékezetet és a képzeletet.

T. S. Eliot még a múlt század közepén írt jegyzeteket a kultúra meghatározásához, melyben már említette a „kulturális üzemzavart”. A „félműveltséggel” szembenézve az oktatásból is absztrakció lett, illetve a gyakorlatban „utasítások” rendszere. Senki nem szereti, ha ráerőltetnek valamit, sőt a modern világ betegségeit már Eliot szerint sem lehet pusztán az oktatással meggyógyítani. Kell az önfelismerő és önfejlesztő kultúra hozzá, tehát a motivációk rendszerének kialakítása. Olyan logika, ami képes elválasztani az ösztönöst és tudatost, az okot és az okozatot, láttatja a célt és a hozzá vezető utat. Ő még nem beszélt élménykultúráról, viszont ma már mindent fölülír az élmény. Vagy amit annak ígérnek, amit annak hiszünk.

Azt gondoljuk, ha minél több információ birtokában vagyunk a minket érintő dolgokról, annál jobban kiteljesíthetjük ezt az élményt. Almási Miklós viszont már jó húsz évvel ezelőtt megírta, hogy a nap huszonnégy órájában bennünket elárasztó adattömeg felhasználása meghalad minden szellemi képességet. A fel nem használt információk az „infoentrópia” miatt csökkentik a másra használható szellemi energiákat. „Az emberi agy azzal foglalkozik, hogy egyre több feleslegesen betáplált adatot töröljön, ám mivel a tudni nem érdemes dolgok halmaza egyre nő, már alig foglalkozik mással, mint törléssel…” – írja Almási a Hírek: a világ teremtése című esszében. S Norbert Bolz szerint sem információhiányunk van, hanem orientációhiányunk.

Umberto Eco a Veliná-k és csönd című esszében egyenesen a cenzúra egyik formájának tartja a „zajt” (a másik a hallgatás) – és ilyen zajnak számít az is, ha túl sokat beszélünk olyan dolgokról, amik elfedik a lényegesről szóló információkat. Eco említi, s ennek is több mint egy évtizede már, hogy a fiatalok a számukra összegyűjtött információkat kapják az interneten keresztül a világról. Így pedig könnyű hamis orientációkat teremteni számukra.

A példasorom még igen hosszú lenne, de a következtetésem rövid. Ha a diákok azt panaszolják, hogy túl vannak terhelve, ennek oka nem a tananyagban keresendő. A tény az, hogy sokkal kisebb az iskolában megtanulandó anyag, viszont a fiatalokat (és nem csak őket) túlterheli az internet, a közösségi média, a sok reklám és kereskedelmi csatorna, meg általában a nagyvilágban gerjesztett, a szétesés felé vezető folyamatok azonnali közlése és különböző szájízek szerinti magyarázata. S ha a kritikai gondolkodás fejlesztése a célunk, ahhoz olyan kulturált és rétegzett-árnyalt beszédmódra is szükségünk van, mely nemcsak a felszínt tapogatja, hanem az összefüggéseket keresi, képes a mélyre hatolni, hogy magasból is lássa önmagát.

1983-ban érettségiztem – s azzal a tudással ma diplomát is szerezhetnék…

A szerző irodalomtörténész