Az egyik legismertebb és legsikeresebb kutatónő szinte mindent elnyert a 40 év alatti kutatók számára elérhető szakmai elismerésekből, amit csak lehetett a hazai tudományos világban. Tekintve azonban, hogy honnan jött, a sikerei egyáltalán nem magától értetődők. Edit egy kis faluban nőtt fel, a szülei a kitartásra és a munka szeretetére nevelték, de a választott pályáján nem tudtak tanácsot adni neki. Sőt, sok esetben ellenszélben kellett kitaposnia magának az utat már az elitgimnáziumtól kezdve – ahol azt kellett bizonyítania: attól, hogy az ő szülei nem orvosok, hogy az osztálytársaival ellentétben nem jár drága ruhákban, még meg tudja írni az ötös dolgozatot kémiából és matematikából – egészen a hazai tudományos közegig, amelyben egy férfinak még mindig könnyebb karriert építenie, mint egy gyereket vállaló nőnek. Ismerjétek meg Juhászné Csapó Edit, a Szegedi Tudományegyetem Fizikai Kémiai és Anyagtudományi Tanszék egyetemi adjunktusának hihetetlenül inspiráló történetét kitartásról, tehetségről és elhivatottságról. Filákovity Radojka interjúja.

Filákovity Radojka/WMN: A történeted népmesébe illő: elindul egy szorgalmas és kitartó lány egy pici faluból a siker felé…

Juhászné Csapó Edit: Valóban egy kicsi, ezerötszáz fős faluból származom, édesanyám könyvelő, édesapám elektronikai műszerész. A szüleim átlagos körülmények között éltek, de a lehetőségeikhez mérten mindent megadtak nekem és a testvéremnek. Anyukám szigorúan nevelt, a családban mindig a munka volt az első, és csak utána jöhetett minden más. Sosem voltunk például hosszabb időt nyaralni, huszonhárom évesen láttam először a Balatont.

Abból a pénzből, amit az üdülésre költöttünk volna, a házunkat szépítették a szüleim – ennek köszönhetően az elsők között volt rendezett házunk, igényes, művelt kertünk, szép kerítésünk a faluban. Sokat számított nekik mások véleménye, anyukám a mások általi megítélés fontosságára nevelt – felnőtt fejjel ezt nem feltétlenül gondolom jónak, de mi ebben nőttünk fel.

F. R./WMN: Egy versenyeredménynek köszönhetően kerültél be a Debreceni Egyetem Gyakorló Gimnáziumába, ami elitgimnáziumnak számított már akkor is. Ez egy teljesen más közeg lehetett ahhoz képest, amiből jöttél. Volt benned megfelelési kényszer, hogy megmutasd, igenis helyed van ott?

J.-né Cs. E.: Abban igazad van, hogy teljesen más közeg volt ahhoz képest, amit addig ismertem.

A falumban egy iskola volt, minden gyerek oda járt, mindenki ismerte a másikat – nem volt különbség közöttünk. Ehhez képest a gimnáziumba nagyrészt orvosok, egyetemi tanárok gyerekei jártak, akik teljesen más lehetőségekkel nőttek fel.

Míg az én lábamon például sosem volt jégkorcsolya vagy nem jártam úszásra – mert egyszerűen nem volt ezekre a dolgokra lehetőség a faluban –, addig az osztálytársaim többségének ezek magától értetődő élmények voltak. Nem frusztrált ugyan a helyzet, de azért mindig bizonyítani kellett: attól, hogy nincsenek drága ruháim, drága dolgaim, még meg tudom írni matematikából és kémiából az ötös dolgozatot.

F. R./WMN: A tanulásba fektetett energia pedig megtérült.

J.-né Cs. E.: Eredetileg gyógyszerész szerettem volna lenni, a nagynénémék családja három generációra visszanyúlóan gyógyszerész, az ő példájuk erős motiváció volt.

Egy tizenhét éves diáknak a pályaválasztásban az egyik meghatározó pont a családja – hogy látott-e már olyan szakmát közelről, ami felkeltette az érdeklődését –, a másik pedig a tanára.

A gimnáziumban reál osztályba jártam, mindig is szerettem a kémiát, a fizikát, a matematikát, de csak azért, mert már általános iskolában is olyan emberek tanították ezeket a tárgyakat, akik a személyiségükkel meg tudtak szólítani. Ez pedig rengeteget jelent – sőt, szinte mindent!

F. R./WMN: Sajnos a jelenlegi helyzet nem túl sok jót ígér e tekintetben: a szaktanárhiány ma óriási, hallottam olyan fővárosi intézményről, amelyben a nyelvtanár oktat kémiát.

J.-né Cs. E.: Egyetemistákat tanítok, így első kézből tapasztalom, milyen hiányokat halmoznak fel már középiskolában a diákok, akiknek többsége sok esetben teljesen elveszíti a hitet és a bizalmat a kémia iránt – azt gondolják, az egy olyan dolog, amit nem fognak tudni megérteni.

Gondolj csak bele, mi történik azokkal, akik úgy „tanulják” középiskolában a kémiát, hogy egy nyelvtanár minden alkalommal a túlélésre játszik az órán! A többségük el sem jut hozzám, az egyetemig, mert feladja – vagy egyszerűen eszébe sem jut, hogy választhatná szakmának ezt a tudományterületet. Pedig ha olyan tanáraik lennének, mint nekem voltak, ez talán nem történne meg – az én pályámon ugyanis a pedagógusoknak döntő szerepük volt. Épp ezért lenne égető szükség a pedagógusbérek rendezésére.

Egyes szektorok aránytalanul túl vannak fizetve, és ahová kellene, oda nem jut: az egészségügybe és az oktatásba.

F. R./WMN: Jelentős ellentmondás, amire a pályád rávilágít ennek kapcsán: jól példázza ugyanis, hogy az oktatási rendszer segítségével hová lehet eljutni – ehhez persze a jó pedagógusok mellett szükség van szorgalomra, elhivatottságra –, másfelől viszont rámutat arra is, mennyire kevéssé becsüljük meg a tudományos, illetve az oktatói munkát itthon. Meg sem fordult a fejedben, hogy az iparban helyezkedj el, ahol a fizetésed többszörösét megkeresheted?

J.-né Cs. E.: A pénz egyáltalán nem volt szempont a választásomnál. Másodéves egyetemistaként lett egy mentorom, Farkas Etelka professzor asszony, aki nagyon megfogott a személyiségével. Ő bátorított arra, hogy kezdjem el a PhD-képzést, és ő inspirált az oktatásra is.

A mai napig nagyon szeretek tanítani, szeretem látni, amikor az a bizonyos szikra felébred a hallgatókban, amikor sikerélményt tudok nekik nyújtani. Eredetileg heti egy konzultációs órám lenne egy félévben, amire bárki eljöhet, hogy ingyen korrepetáljam, ezt az egy alkalmat azonban háromra kellett bővítenem, mert akkora volt rá az igény. Mindezt a kutatói munkám mellett.