A szív böjtje Temesi Ferenc negyedik önálló köteteként látott napvilágot 1991-ben. Az eltelt évtizedek alatt egy kiterjedt életmű részévé vált. Új kiadásának jelentései is ebben az összefüggésben nyernek értelmet.

2022-ben a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg Temesi Ferenc A szív böjtje című 1991-es könyvének módosított változata. A címadó mellett a kötet tartalmazza a botránykővé vált Élet és irodalom című kisregényt is, amelyet a szerző a neki címzett levelekből az íróik hozzájárulása nélkül állított össze és jelentetett meg. A kettő közrefogja a négy fejeztet kitevő rövidprózát, köztük laudációkat, esszéket, novellákat, tárcákat, rövidtörténeteket, keresztrejtvényt.

1991-ben A szív böjtjéről mint a Por szerzőjének negyedik könyvéről beszélt a kritika. A Holmi recenzense, Magyar Judit Katalin materiális okokra, a tárcákra történt korábbi hivatkozásokra, valamint a szerző poétikai elképzeléseire vezeti vissza a kötet „esztrád” jellegét, azaz elegyes műfajiságát és tartalmát: „[A] könyv magvát képező tárcák még a levelekkel együtt sem tettek ki tizennégy ívet; másrészt e zsenge novellák POR-történeti előzményekként szolgálnak, s mivel megemlíttetnek néhány levélben is, a figyelmes szerkesztés melléjük helyezi; harmadsorban pedig a szerző különösképp kedveli a mozaikszerű poétikai megoldásokat.”

2013-ban Temesi Bartók című, a recepció szerint új fordulatot ígérő regényének fogadtatása és értékelése sem volt mentes a korábbi sikerregényre történő utalásoktól és magyarázatoktól. A Kortársban megjelent kritikában Paár Tamás például olyan, „egykönyves” szerzőként beszél Temesiről, aki „első nagyregénye (sikerének) árnyékából amúgy maga sem szándékozott kilépni: későbbi műveiben főszereplőként már mindig a Por írójának glóriájával a feje körül lépett elő”.

Ennek szellemében az 1991-es kiadói ajánlás maga sem az új kötet megjelenésére, hanem a „nagy sikerű Por szerzőjének újabb művére” vonatkozik. A könyv műfaji és tartalmi tarkaságához és esetlegességéhez pedig könnyedségre törekvő, szellemes(kedő) hangvétellel igyekszik a jegyzet szerzője idomulni: „[S]zó van még egy papáról, aki elköltözött, egy szárítóról, honnét szavak szállnak, a legjobb barát haláláról és egy új érkeztéről, Angliáról és Amerikáról, Japánról és kínairól, útitársakról és e’társakról, magyarságról és zsidóságról, Lou Reedről és Lagzi Lajcsiról, a taóról és a tarot-ról, arról, hogyan legyünk szegények, vagy mit érezhetett Kiss Sándor, a hangutánzó papagáj a láthatatlan országban... Van ebben régi, és van ebben új: kisregény és novella, keresztrejtvény és megíratlan búcsúlevelek, esszé és tárca, paródia és gyónás. Szerepelnek a hatvanas évek éppúgy, mint az 1989-90-es keserves évtized. A szerző önéletrajza zárja a kötetet: minden sorát barátai és felebarátai írták.”

A hányaveti, nyegle, olykor pökhendinek érzett írói hang nem nyerte el maradéktalanul olvasóinak és recenzenseinek tetszését.

Többen a stílust „visszájára fordítva” marasztalták el: „Honjaim, ettől a salátától padlót fogtam: ítészi közérzetem ilyesformán sóhajthatnám világgá – a szerző modorában” (Magyar Judit Katalin). Megfigyelhetővé vált az életmű alakulása folyamán az is, hogy a negatív véleményt kifejteni ódzkodó, a mindent pozitívan értékelő vagy az olyan a kritikusok, akiket „elkábított a szerző bűvköre” (Fekete J. József), rendre igyekeztek hasonló könnyed hangnemben megfogalmazott kritikát írni róla – bizonyítandó, hogy felnőttek az írói humor e változatához. Az Élet és irodalom leveleiben érintettek megsértődtek, tiltakoztak vagy éles hangnemben válaszoltak. A 2022-es módosított kiadáshoz maga a szerző írt ajánlójegyzetet, amelyben a balhévá lett és a „megsértődni annak kéne, aki kimaradt belőle” megjegyzéssel útjára bocsátott – sajátos – önéletrajzot, az Élet és irodalom szövegeit „irodalomtörténetnek” minősíti.