A címbeli kérdésre előbb egyszerűnek tűnik a válasz: az emlékezést és az ünneplést szolgálják. A személyes vagy közösségi évfordulók alkalmával leltárt készíthetünk, összegezhetünk és – levonva a megélt élet tapasztalatait – tervezhetünk. A kerek, nullára végződő évfordulók mellett az ünnepi atmoszférát erősítik a negyedszázados dátumok. Többrétegűvé teszi a jubileumot az, hogy ilyenkor az elmúló, eltelő idő, a kronosz helyét átveszi a megtelő, beteljesülő, ünnepi léthelyzet, a kairosz, a „szent idő” misztikuma. Az irodalomban, művészetekben, történelemben és tudományokban jeles teljesítményekre akkor is a jubileum örömével tekintünk, amikor valaki halálának az évfordulójára emlékezünk. Hiszen nem halt meg igazán – művében, teljesítményében, hatásában tovább él. És az utókor feladata nem a puszta ujjongás, mint azt a szó latin gyökere, a „iubilus” üzenné, hanem a liturgikus „szent évhez” hasonlóan rója ránk a tennivalókat: magunkba is kell tekintenünk. Például rákérdezni, hogy méltó vagyok-e az örökségre, elpazaroltam-e a tehetséget vagy gazdagítottam azt.

A 2022-es esztendő jelesebb irodalmi, művészeti, történelmi, egyház- vagy tudománytörténeti évfordulói között szemelgetve, kiemelkedik a dátumok közül a II. András által 800 évvel ezelőtt kiadott Aranybulla, s már az idei és a következő év is Petőfi Sándor születésének bicentenáriuma jegyében szerveződik, Nemes Nagy Ágnes születésének pedig a centenáriuma volt idén. 450 évvel ezelőtt (az 1572. augusztus 23-ról 24-re virradó Szent Bertalan éjszakáján) a király beleegyezésével mészárolták le Párizsban a francia reformátusokat (hugenottákat), ugyanebben az évben hunyt el Melius Juhász Péter tiszántúli református püspök, egyháztudós, író és botanikus. 1772-ben (250 évvel ezelőtt) született Kisfaludy Sándor költő, s ettől az évtől számítjuk a magyar felvilágosodás kezdetét – Bessenyei György az Ágis tragédiája mellett ekkor adta ki a Hunyadi László tragédiáját és Az embernek próbája című filozófiai költeményt is. 175 évvel ezelőtt született Mikszáth Kálmán, 150 évvel ezelőtt alapította meg Szarvas Gábor a Magyar Nyelvőr folyóiratot, ugyanebben az évben hunyt el Déryné Széppataki Róza. 125 éve távozott „az utolsó erdélyi polihisztor”, Brassai Sámuel, 100 éve pedig Gárdonyi Géza; 125 évvel ezelőtt született Tamás Áron és Hamvas Béla is.

A legkevesebb, amit tehetünk, hogy elolvasunk valamit az írótól (vagy a jeles személyiségről, akire emlékezünk). Ha nehezen tudjuk hová elhelyezni, akkor legalább a világhálón rákeresünk. Molière kereken 400 évvel ezelőtt született – őt talán nem kell bemutatni; a német Hoffmann 200 éve hunyt el – az ő alakja is fölrémlik Az arany virágcserép vagy a Diótörő és Egérkirály nyomán. A 200 évvel ezelőtt született francia Pasteur mindennapjaink része, de a szintén 1822-ben született Ágoston-rendi szerzetes-botanikus, a tudományos örökléstant megalapozó Mendel talán csak a biológusok körében ismert. S 2022. december 30-án lesz 100 éve annak, hogy hivatalosan is megalakult a Szovjetunió…

Ez ugyan veszélyes dátumnak tűnik, és az előttünk álló időszak sem ad túl sok és jó okot az „ujjongásra”, Hamvas Bélára emlékezve mégis előbb Weöres Sándor Jubilus című versére bukkanok. Az 1938-as A teremtés dicsérete című kötetében található Első szimfónia kezdő tételverse a pillanat mámorába becsempész egy nyugtalanító kérdést: „szánalommal tekints sziklákra, rögökre: / mért vannak örökre, / mikor csak a mulandó lelhet örömökre?” Bizony, itt egyúttal az elmúló örömökről is szó van! Kronosz fölfalja gyermekeit, mint a mitológiában. A Weöres-opus zárásában mozdulatlanná aszik az idő: „olyan voltam, hogy meghaltam. / […] / Jégcsap lóg a kereszt-ágon. / Álom tesped a tanyákon.”

Hét év múlva, az éppen Hamvas Bélának ajánlott A teljesség felé című művének A halálról szóló részét úgy kezdi, hogy az ember kétféleképp mentesülhet egyéniségétől, szabadulhat a szubjektum terhétől: „vagy alája-süllyed, vagy föléje-emelkedik.” Akik a kárhozatba alásüllyedve, a tömeglélek alaktalanságába hullnak, azok „külön-léte” csak látszat, „és haláluk már csak e látszatnak a halála”. Akik viszont fölülemelkednek az üdvösségbe, „igazi lényükké a személytelen, örök mértéket teszik; halálukban úgy omlik le róluk a különlét, mint egy börtönfal, és átömlenek időbeli, zárt életükből az időtlen, határtalan teljességbe”.

Dilemma előtt állunk: a hőn áhított önmegvalósítással szemben le kell mondani az egyéniségről. Az ember Kosztolányi-féle „egyedüli példány”-volta nem számít semmit? – Dehogynem! Weöres arról beszél, hogy ha szétbontod egyéniségedet, annak minden eleme idegennek tűnik majd. S az önvizsgálat éppen abban segít, hogy ne az egyéniség uralkodjon az ember fölött, hanem fordítva. „Bontsd szét egyéniségedet és ne félj, hogy elszegényedsz: mert helyébe-tódul a határtalan összefüggés gazdagsága.” Az élet „idomítása” is arról szól, hogy uralkodni tudj fölötte. A vágyak idomítása ez: „Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.” S ha szétbontod személyedet, „és beléd tódul a világ” – írja Weöres A kulcs kettőt fordul a zárban című epigrammában –, „Bontsd szét a személyeddé vált világot és beléd tódul a teljesség.”

Weöres ekkor már ismerte Hamvasnak a „Scientia sacra” (a Szent tudás) jegyében rendszerezett gondolatait és a Tao-te kingről szóló esszéjét. S Hamvas Béla nemcsak az 1944-es Medúza című Weöres-kötetről írt elismerően (s innen datálható mélyebb kapcsolatuk), de a fönt idézett „prózai költeményről” is. A „nagy képességekkel rendelkező költő történetünk folyamán először tud túllépni a merő társadalmi lény sötét és kavargó ösztönvilágán – először tud túllépni a merő társadalmi lény csillapíthatatlan szenvedélyes tevékenységei lázán – és énjének teljes súlyával az őskori és örök szellemi hagyomány alapjaira áll, hogy a kiegyensúlyozott abszolút állapotát elérje, s ezt az emberiségre sugározza.”

Nos, erre is jók az évfordulók. Emlékezünk – és elkezdünk gondolkodni. Bevonunk más neveket, más műveket, más élményeket is e folyamatba. S ha közben nem is érjük el a „kiegyensúlyozott abszolút állapotát”, legalább észrevesszük a mérleget.

A szerző irodalomtörténész