Hemingway legendás betegségeket és sérüléseket élt túl, elkapta a vérhast és a lépfenét, kigyógyult a tüdőgyulladásból, és megúszott számtalan balesetet.

Az első világháborúban, az olasz fronton, ahol a Vöröskereszt önkéntese volt (mivel súlyos rövidlátása miatt nem sorozták be), 1918-ban Fossalta de Piave-nál repeszgránát találta el mindkét lábát. Számos műtétet végeztek rajta a milánói kórházban, de azok után is rengeteg repesz maradt benne. Sérülései miatt lemaradt az első világháborúról, ámde tíz évvel később ebből az élményből írta meg a „Búcsú a fegyverektől” csodálatos regényét.

1928-ban a vécélánc helyett egy tetőablak zsinórját rángatta meg és sikerült azt mindenestől a fejére húznia: innen származik a jól látható fejsérülése.

1930-ban elütötte egy autó, eltörte a karját úgy, hogy idegsérülése is lett és ezért jó ideig írni sem tudott.

1937-ben persze ott kellett lennie a spanyol polgárháborúban is, aminek egyetlen pozitívuma volt: hogy kivételesen ép bőrrel megúszta. Tudósításokat írt, bikaviadalokra járt és ebben az időben született az „Akiért a harang szól”.

A normandiai partraszállás idején, 1944-ben újabb autóbalesete volt, újabb fejsérülést szenvedett, ezért – hiába volt haditudósító - nem engedték partraszállni.

Az ardenneki ellentámadásról – bár jelen lehetett volna – azért nem sikerült tudósítania, mert éppen tüdőgyulladással kórházba került.

1954-ben újra elütötte az autó Londonban és ráadásként utasként is átélt egy autóbalesetet.

Ugyanazon évben, Afrikában egyetlen nap alatt kétszer volt repülőgép balesete, először lezuhant a sétarepülővel, koponyasérülést és belső zúzódásokat szenvedett, aztán amikor orvoshoz akarták szállítani, a második gép felrobbant felszállás közben, így ráadásként megégett. Ezúttal nem a háborúról maradt le, hanem saját Nobel díjáról, amit az „Öreg halász és a tenger” regényéért kapott. Hemingway szeretett duplázni: néhány héttel később bozóttűzben is megégett.

A legsúlyosabb betegsége mégis az alkoholizmusa volt, depresszióval, paranoid tünetekkel, majd szellemi leépüléssel súlyosbítva. Papa (mert így szólították) életének utolsó hónapjait többnyire a Mayo klinikán töltötte, májbetegsége és mentális tünetei miatt. Orvosaiban már akkor felmerült a hemochromatosis gyanúja, amit májbiopsziával (májból történő mintavétellel) tudtak volna igazolni, de vérzéses szövődménytől tartva nem végeztek el. Depresszió, paranoia és tévképzetek miatt több elektrosokk kezelést is kapott, de állapotán semmi nem segített. Miután hazaengedték, 1961. július 2-án, 62 éves korában, fejbe lőtte magát és meghalt.

Halála után 30 évvel, 1991-ben fértek hozzá orvosi aktáihoz a kutatók és post mortem is diagnosztizálták nála a hemochromatosis nevű genetikai betegséget, ami a kelta népekben halmozottan fordul elő, innen jön a kelta átok megnevezés.

A hemochromatosis (bronz diabetes) a vas raktározási zavarával jár. A különböző szervekben felhalmozódó vas tűrhetetlen ízületi fájdalmakat, májcirrózist, szívbetegséget, cukorbetegséget és depressziót okoz, mindazokat, amikkel őt is diagnosztizálták. A betegség kezelése – mai tudásunkkal – igen egyszerű: rendszeres vérlebocsájtásokkal kiürítik a vasraktárakat és ezáltal megakadályozzák a vas szöveti lerakódását. Világszerte június 1-7 között tartják a hemochromatosis hetét.

Hogy Hemingway halála baleset volt, vagy öngyilkosság, ha utóbbi, akkor az alkoholizmus vagy a hemochromatozis miatti szenvedésből való menekülés volt, soha nem tudjuk meg.

Az elveszett nemzedék (Gertrude Stein nevezte így kortársait*) tagjaként egész életére rátelepedett a kiábrándultság, az első világháború fel nem dolgozott borzalma, az amerikai álom illúziójának az elvesztése, a cinikusság és hát igen, az alkoholizmus.