Pedro Almodóvar az anyákról szóló filmek specialistája. A filmjeiben felbukkanó anyák nem szerethetők, s ők sem szeretnek senkit. A rendező anyákról szóló filmsorozata legutóbbi darabjában hűen önmagához morbid történetet mond el, melyet a történethez szervesen nem kapcsolódó, de a spanyol történelem szempontjából igen fontos keretbe illeszt. A Párhuzamos anyákra kíváncsi néző egy jegyért két filmet kap.

Az egyik film a lehetőt a lehetetlentől elválasztó hajszálvékony kötélen táncolva két anyáról szól, akiket a véletlen egy szülőszobába terelt, amitől fogva sorsuk elválaszthatatlanul egybeforrt. Mindkét anya története traumákkal terhes. Az egyik anya Janis, akit a szépsége teljében lévő Penélope Cruz alakít. Ő nem ismerte az apját, anyja kábítószer-túladagolásban halt meg, mint példaképe, Janis Joplin. Janis magazinok számára készít fényképeket. Az ő gyerekének apja az egyik modellje, egy rokonszenves nős régész, akinek rákos beteg a felesége. A másik anya Ana, akinek a filmen látjuk az anyját, de ő maga gyermekkorában anya nélkül, rideg, újranősült apja családjában nőtt fel. Ana anyja csak akkor bukkan fel, amikor a lányt apja Madridba zavarja, mert teherbe esett egy házibulin, ahol egyszerre három fiúval is közösülnie kellett. Közülük az egyik fiú a gyermek apja, de hogy melyik, azt Ana nem tudja.

Mindkét anya megszüli és maga neveli a lánynak született gyermekét, akikre várhatóan ugyanaz a forgatókönyv vár, mint amely Janis és Ana számára íródott. Janis kidobja a régészt, Anát magára hagyja önző, csak a saját karrierjére ügyelő anyja. Mire a két kislány felnő, vélhetően belőlük is magányos, boldogtalan anyák lesznek, mint amilyenek az ő anyáik voltak. Az Almodóvar történeteihez illő bonyodalmak ott kezdődnek, hogy az egyik gyermek meghal, s a kétségbeesett, depressziós Ana Janishez költözik, akinek nemcsak bébiszittere, hanem szeretője is lesz nyomban. Így jön létre a magyar alkotmányos sztenderdeknek egyáltalán nem megfelelő család, melyben két anya és egy gyerek van. A film drámai magja, hogy a kórházban elcserélték a két kislányt. Az Anához került lányt, aki meghalt, Janis szülte. Ana lánya élve maradt, ő Janishez került.

Penélope Cruz fantasztikus alakítása kell ahhoz, hogy vele együtt átéljük és elhiggyük a folyamatot, melynek állomásai az ébredő gyanú, a gyanú beigazolódása, az igazság eltitkolása, majd a bevallása. A végén a vér szerinti anya, Ana visszakapja a lányát Janistől, aki csak hazudta magának az anyaságot. Ana Janisben találta meg anyját, aki sosem szerette. Együtt háltak, együtt főztek, egymás testében lelték örömüket, de mindez kevés volt ahhoz, hogy Ana megbocsássa Janisnek a kis Cecilia elrablását. Ha csak ennyi lenne a film, akkor hézagmentesen beilleszkedne az Almodóvar által korábban gyártott anyafilmek sorába, melynek folytatása nyilván Ceciliáról szólna majd, akinek felnőttkori élete akarva-akaratlan Ana traumatizált életének mása lesz. Ez a film azonban kiegészült egy másik filmmel.

Az elcserélt csecsemők története mellé illesztett másik film a történelmi emlékezetről szól. Arról, hogy Janist nem csak anyja elvesztésének traumája kínozza. Van egy másik, kollektív eredetű traumája is. Arturo lefényképezése után, mielőtt még szeretkeztek volna, Janis leül vele beszélgetni, s elmondja neki, hogy a faluban, ahol árvaságra jutván nagyanyja nevelte fel, falangisták ölték meg nagyanyja kortársait, akik jeltelen sírokban azóta is várják az azonosítást és a méltó eltemetést. Janis arra kéri Arturót, a képzett régészt, hogy ássa ki a halottakat.

A rendező 2016-ba helyezi filmje idejét, amikor Spanyolországban az egykori francoista gyilkosokkal rokonszenvezőknek is politikai hajlékot adó konzervatív Néppárt volt uralmon. A film egyik dialógusában Janisszel beszélgetvén Arturo név szerint megemlíti Mariano Rajoy miniszterelnököt, aki 2011. december 20. és 2018. június 1. között Spanyolország kormányfője volt. Mint Arturo mondja a filmben, „Rajoy egy interjújában azzal dicsekedett, hogy az állami költségvetésben egy euró sincs, amit a történelmi emlékezetre lehetne fordítani”. Arturo azonban kijátssza a miniszterelnököt. Egy alapítvány segítségével pénzt szerez, s kiássa a halottakat.

Almodóvar tevékeny részt vállalt az egy évvel a néppárti Rajoy bukása után készült, Mások hallgatása című dokumentumfilmben, mely a polgárháború időszakát követő csend és titkolódzás megtörése érdekében készült. A Párhuzamos anyák második, emlékezetpolitikai szálának ez a dokumentumfilm a közvetlen előzménye. Abban filmben a való életből vett jelenetben láthatjuk az idős asszonyt, akitől nyálmintát vesznek az exhumált áldozatok DNA-alapú azonosítása végett, látunk egy másik idős asszonyt, aki megmutatja, hogy hol nyugszik az anyja, akit a falangisták gyilkoltak meg a polgárháború időszakában. A dokumentumfilmben két miniszterelnök is azt hangoztatja, hogy a múlt elmúlt, nincs mit kutakodni benne.

A Spanyol Szocialista Párt kezdeményezésére a spanyol parlament 2007-ben megalkotta a történelmi emlékezet törvényét, melynek célja a polgárháború és a diktatúra áldozatainak erkölcsi kárpótlása és emlékezetük helyreállítása volt. A törvény lehetővé tette az országszerte jelöletlen tömegsírok feltárását és az ott eltemetett halottak méltó újratemetését. Mariano Rajoy 2011-ben hatalomra került kormánya, mint a filmen is láttuk, ezt a folyamatot szakította meg.