Több mint 109 éve született Friedmann Endre, akit ma már Robert Capa néven (magyar beceneve, a cápa után) ismer a világ.

A címben szereplő mondatának „hitelességét” halálának módja és koraisága is alátámasztja. Az indokínai függetlenségi háborúban az alakulatot vezető parancsnok kérése ellenére kapaszkodott fel egy dombra, hogy a megfelelő képet elkészíthesse, miközben aknára lépett és szörnyethalt. 40 évesen érte el, a körülötte folyamatosan „ólálkodó” halál.

Bár inkább ő fotózta körbe öt csatatéren az öreg kaszást.

2009-ben közel ezer képet vett meg a Nemzeti Múzeum az International Center of Photography-től. Azon a nyáron a Ludwig Múzeumban döbbentem álltam a normandiai partraszállás épen maradt képei előtt. (Emlékszem, még tavasszal szerettem volna megnézni a Nemzeti Múzeumban a néhány tucatból álló válogatást, de akkor lemaradtam róla.) 

Capa volt az egyetlen tudósító, aki az első hullámmal kelt partra.

Óriási szerencsétlenség, hogy a 106 pótolhatatlan D-Day képből, a tanonc ügyetlenségéből adódóan, az előhívás során a legtöbb megsemmisült és csak 11 maradt „épen”, amiből 10 jelent meg ’44 júniusában a Life lapjain. (A négy-öt éve, 101 évesen elhunyt John Morris, a Life korabeli képszerkesztője a Financial Timesban mesélt a történetről. (A magyar fordítást Völgyi Attila oldalán olvashatjátok el.) Tulajdonképpen az történt, hogy az előhívási folyamatot felgyorsítandó, a fiatal tanonc óvatlanul bezárta a fa előhívó tároló ajtaját és a szellőzés hiánya miatt az emulzió megolvadt a filmeken. (Steven Spielberget is megérintették a képek, melyekből ihletet merített a Ryan közlegény megmentése című filmjéhez.)

„szerencsé(m)re” meg tudtam nézni. Annak ellenére, hogy állam bácsi nagy bevásárlókosárral (közel ezer fotó + 48 vintage + 20 ajándék kép) és pénztárcával (300M HUF) ment a Cornell Capa által alapított ICP-hez (International Center of Photography), a kiállítást kissé koncepciótlannak éreztem akkor. 

Amikor azonban sok évvel ezelőtt a Nemzeti Múzeumban ismét Capa képek (és installációk, ill. mozgóképek) előtt álltam, úgy éreztem, hogy ezúttal felhasználóbarát és kreatív munkát végzett a kurátor (Fisli Éva), valamint a szervezők, hiszen közérthető és izgalmasan játékos kontextusba helyezték a 160 képet bemutató tárlatot. A következő galéria képeit iPhone-nal készítettem. A fotók között megtaláljátok a Műcsarnok 1976-ban rendezett Capa-kiállításának katalógusát és a vándorkiállítás kecskeméti bemutatójának megnyitására írt szöveg vázlatát is.

A kiállítás címe: Robert Capa / A játékos volt. Mármint a gambler értelemben játékos, ahogy erre a több helyen megjelenő kártyaszimbólumok is utalnak. Capa játékszenvedélye, virtusa jó alapot ad ehhez a koncepcióhoz.

A kiállítás tényleg sokszínű volt.

A fotók nézegetése közben hol egy kádon olvashattuk Steinbeck sorait Capa szokásairól, hol egy harctéri laborba pillanthattunk be, vagy éppen lehuppanhattunk egy harctéri zsákra és onnan nézhettünk filmet a korról, melyben Capa alkotott. 

Capa képeivel egyébként a Metró kettes és hármas vonalán is találkozhatott a nagyközönség, hiszen a Metró Galéria keretében itt is bemutatásra kerültek a gyűjtemény egyes darabjai. Révész Tamás, (aki sok egyéb tevékenysége mellett a World Press Photo főszervezője és akinek a fia egy olyan névkártyát adott sok éve a kezembe, amelyen a Virgin Galactic / Space Agent megnevezés állt) egy videóban elmeséli, hogy 1999-ben „a hóna alatt” hozta el Cornell Capa szobájából azokat a képeket, melyeket akkor a Néprajzi Múzeumban csodálhatott meg a nagyérdemű.

Sok-sok évvel ezelőtt decemberben nyílt meg az Ernst Múzeum épületében a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ egy különleges kiállítással. A tárlaton nyílt pályázatra érkezett, szakmai zsűri által kiválasztott műveket ismerhettünk meg. Az álló- és mozgóképeket kivetített formában is láthattuk.

Az pedig, hogy tényleg Burger Barna (egy hete volt 5 éve, hogy távozott az élők sorából) lobbysegített-e, hogy végre a fotós „műfajnak” is legyen hivatalos múzeuma vagy sem, (majdnem) mindegy. A Capa Központ segítségével talán hazánk polgárai is végre legalább annyira megismerhették Capa, Brassai vagy Munkácsi nevét, mint amennyire Párizsban és New Yorkban ismerősen csengenek ezek a nevek.