„Sokan azt hiszik, hogy csak nagyon problémás családokból kerülnek ki drogos gyerekek, pedig ez nem így van” – állítja Kiss L. Tímea, aki még kamaszként került az ópiátok fogságába, ám kitartásának és még inkább egy kemény terápiának köszönhetően több mint két évtizede „felépülő függő”, vagy ahogyan ő definiálja magát: örök egyensúlykereső.

Szegeden nőttem fel, a szüleim odafigyeltek rám, sőt, túlféltett gyermek voltam, jó iskolába jártam. Mint minden kamasz, én is lázadtam, ezt az öltözködésemmel is jeleztem, és alternatív társaságokhoz kapcsolódtam. Mindezt a szüleim nem támogatták, mert féltettek, én viszont gyáva voltam ahhoz, hogy józanul kiálljak magamért. Talán furcsán hangzik, de a droggal is gyávaságból találkoztam. Könnyebb volt ugyanis elbújni és nem konfrontálódni. Tizenhat évesen éltem meg addigi életem első krízisét: szakítottunk az első szerelmemmel, az önbizalmam és önbecsülésem a mélybe zuhant, így mindezt futó kalandok során, fiúktól szeretetet koldulva próbáltam visszaszerezni.

Ekkoriban fogyasztottam először drogot, ópiátszármazékot. Kellemes, lágy, bizsergető eufória – így tudnám leírni az első alkalmat.

A mák latin neve nagyon kifejező, Papaver somniferum, azaz álomhozó mák, és valóban, félálomszerű állapotban jártam az utcákat, miközben intenzív belső utazáson vettem részt nap mint nap. A függőség hónapokon belül kialakult: a máktea után jött a többi ópiát: a kodein, a morfium, és egy erős altatóra is rászoktam, amelynek az elvonási tünete epilepsziás roham volt. Végül az érettségire is már csak úgy tudtam elmenni, hogy bennem volt a szokásos napi adag. A szüleim sejtették a dolgot, de sokáig nem merték szóba hozni a témát, végül az édesanyám kérdezte meg, hogy „narkózol?” Zokogva feleltem, hogy igen.

Egyébként ma már úgy gondolom, hogy a leghatékonyabb drogprevenció az őszinte kommunikáció lehetne gyermek és szülője között, hogy mindenről lehessen egymással nyíltan beszélgetni, mielőtt nagyobb lenne a baj.