Fél évszázadot kapott eddig lencsevégre, önmagát igazságkereső embernek vallja Máthé András.

A Csokonai Színház fotósa nemrég művészotthonában fogadta a Naplót, ahol a Frida című film Oscar-díjas zenéje mellett rengeteg emlékről, új életműgyűjteményről, a debreceni képzőművészet helyzetéről, hivatásról és színházról beszélgettünk, de megtudtuk azt is, kiből lesz fény-kép-ész.

Hogyan dőlt el, hogy a fényképészetet választja hivatásaként?

Két oka volt. Az egyik, hogy hála istennek, nem vettek fel a Közgazdasági Egyetemre, ahová érettségi után jelentkeztem. Már akkor sejtettem, hogy nem vagyok oda való, amikor a többiek a vizsgafeladatot matematikai képlettel vezették le, én pedig leírtam a gondolataimat. Persze nem kerültem be, amit akkor tragédiaként éltem meg, de döntenem kellett. Akkor adódott a lehetőség, hogy fényképésztanulónak megyek. Apám lelkes amatőr fotós volt. Hadházon laktunk, ő fotózott, én meg körülötte sündörögtem, segítettem a fotózásban, mi magunk dolgoztuk ki a képeket is. A szakmunkásiskolában jó társaságba keveredtem, osztálytársaim voltak Vadász Gyuri, Gervai Tomi, később mindannyian fotóművészek lettünk. Vencsellei István volt a mesterünk, aki a szabad alkotásra nevelt bennünket. Hamar elkezdett érdekelni a fotózás művészi oldala is. 1972-ben indult a képzés, és több társammal már az első évben kiállításokon vettünk részt. 1974-ben a Pécsi Országos Diákfotó Pályázaton mindhárman díjat kaptunk, amire nagyon büszkék voltunk. Aztán jöttek a megyei és az országos kiállítások, de sok emlék maradt, köztük az, amikor a moszkvai Pravda táviratban gratulált a ’76-os szerkesztőségi fotópályázatuk kapcsán. Így kezdődött.