A hazai vásznakon egy hete vetítik a Kék Pelikan című magyar dokumentumfilmet, mely a rendszerváltás utáni időszakban zajló vonatjegyhamisítás történetét dolgozza fel. Ennek kapcsán érkezett Debrecenbe a rendező, Csáki László és Ács Zsuzsanna háttérfestő. Csáki elmondása szerint a film ötlete 2006 környékén fogalmazódott meg benne:

„Én is utaztam ilyen jegyekkel a ’90-es évek második felében, így a film kapcsán azokat kerestem meg, akiktől anno ezeket vettem. A felhasználói oldalt ugyan ismertem, de azt nem, hogy ők hogyan találták ki ezt az egészet.”

A történetbe a vasutat és az üggyel foglalkozó nyomozót bevonták a minél pontosabb dokumentáció érdekében. A megvalósítás több évbe telt, mivel egyrészt sok információt kellett összegyűjteniük, másrészt pedig nem volt egyértelmű, hogy mi lesz a film végső formája. A rendező először élőszereplős rövidfilmként képzelte el, azután mégis kiderült, hogy ennél több van a témában. Sőt, a nyilatkozók eredeti hangjával sokkal hitelesebb lett:

„A vászonról olyan emberek beszélnek, akik átélték mindezt, ezért őszinteséget sugároz” – fogalmazott Csáki.

A beszélgetésen az is kiderült, hogy az animált figurák egyáltalán nem hasonlítanak a beszélőkre, mert a hangjuk alapján rajzoltak hozzájuk karaktert.

Ács Zsuzsanna háttértervező elmondta, hogy az animációt három éven át készítették. Először egy úgynevezett animatik verzió készült el, egy fekete-fehér állóképekből álló sorozat, alávágva az interjúkkal és atmoszférateremtő zajokkal, majd ez alapján dolgoztak tovább.

„Ki volt számolva, hogy egy-egy jelenetet hány képkocka erejéig fogunk látni és ezt szem előtt tartva készítettük az animációt.”

Ács színészként is vállalt szerepet, hiszen egyes testrészei (szem, lába) is megjelentek a filmben. A készítők szerint az alkotásba bevágott élőszereplős jelenetek teszik valóban dokumentum-jellegűvé a történetet, amihez több korabeli tárgyat (pl.: hangrögzítős telefon) is össze kellett gyűjteniük.

A résztvevők nézői kérdésre elmondták, hogy a film szándékosan lett nagyon színes, mert a ’90-es években mindenhol neonfények világítottak és ezt a színkavalkádot is szerették volna megidézni. A zenei betétek kapcsán elmondták, hogy „szinte mindegyikük akkor hangzik el a filmben, amelyik évben azok nagy slágerek voltak.” Csáki László arról is beszélt, hogy a mű egyfajta párbeszédet folytat a 2019-ben elhunyt Jiří Menzel Szigorúan ellenőrzött vonatok című alkotásával. Ezzel tisztelegni szeretne a munkássága előtt, a műfaji (történelmi film) és témabeli (vasút) hasonlóságokról nem is beszélve. A rendező hozzátette, hogy az

„animációs-dokumentumfilm egészestés formátumában úttörők vagyunk: Magyarországon ez az első ilyen típusú alkotás. Az animáció a nyilatkozók történeteire épül, mert úgy éreztem, hogy ezt a sztorit ebben a formátumban tudom a legőszintébben elmondani. Ez egy olyan dokumentumfilm, amely az akkor élt átlagemberek szemszögéből mutatja be a korszakot.”

A rendező azt is elmondta, hogy a forgatás során szinte ők is aktív „hamisítókká” váltak, mert az egész metódust megismételték, amit akkor a fiatalok kitaláltak. Tulajdonképpen a Pelikan nevű német irodaszer gyártó cég kék színű indigója adta a szabadságot a magyar utasoknak, mert csak az ezzel átírt jegyekről lehetett eltávolítani az adatokat. A hamisakat több okból sem lehetett megkülönböztetni a vasút által kiadottaktól: a jegypénztárban két jegy közé raktak indigót, a felsőre írtak tollal és az alsót adták ki. A hamisítók ezt mosták ki és használták azután, de figyelni kellett rá, hogy a bélyegző vagy a kissé kitüremkedő sorozatszám ne tűnjön el a papírról. Buktató lehetett, hogy a jegyeknek a vegyszerektől büdös szaguk lett vagy eltörtek a kalauz kezében, illetve az is, ha rosszul írták rá az útvonalat. A lebukást azonban nehezítette, hogy egy nagyon egyszerű módszerrel dolgoztak és kizárólag nemzetközi vonatokon használták a őket, vagyis nem kerültek magyar kalauz kezébe. Mint kiderült a közönség soraiban is volt olyan, aki használt ilyen jegyet: Berlinbe utazott vele.

Csáki arról is beszélt, hogy ugyan ez hivatalosan egy bűncselekmény (okirathamisítás), de ez hitelesen ábrázolja a ’90-es évek eufórikus, ugyanakkor átmeneti, szabályozatlan időszakát:

„Mindenki csinálni akart valamit, felpezsdült minden. Fiatalként azt éreztük, hogy a változásokkal új lehetőségek nyílnak meg előttünk. Őszintén szólva nem tudom elítélni őket, és mivel én is részese voltam, eleve hülyeség is lenne. Azért tették, mert végre megvolt a lehetőségük az utazásra.”

A drága vonatjegyek azonban gondot jelentettek, hisz akkoriban az a 30-40 ezer forint körülbelül két-háromhavi albérleti díjnak felelt meg. A hamisítók ehhez képest 7000 forint környéki áron adták a jegyeket. Ács Zsuzsanna hozzátette, hogy „ez sokkal többet jelentett puszta hamisításnál”. Valaki azért ment ki ilyen módon Hollandiába, hogy tanuljon és azóta itthon magas beosztásban dolgozik, sőt így hoztak például Budapestre külföldi DJ-ket is.

A filmet külföldön már több helyen levetítették: Észtországban és Olaszországban is bemutatták, és az alkotók tapasztalatai szerint a közönség azonosult a benne megfogalmazott szabadságvággyal és lázadással. Franciaországban 13-17 éves gyerekeknek vetítették le, akik a készítők elmondása alapján „csüngtek rajta”, hiszen ők a rendszerváltásról nem ezt a vidámságot tanulták más hasonló témájú filmekből. Csáki László azzal járta gondolatait, hogy

„minden filmet a nézők adnak tovább, hiszen ha tetszett nekik, beszélnek róla. Azt gondolom, hogy ebben a történetben van egy olyan közös ismeret, amit sok magyar ismer és tud vele azonosulni.”

Képek forrása: Apollo mozi (Facebook).

Takács Mátyás