Deja vu érzése volt az embernek a mérkőzés előtt. Amikor néhány éve a Loki a Kaposvárral együtt búcsúzott az élvonaltól, akkor a tök utolsó somogyiak vittek el tőlük hét pontot. Ha csak eggyel több maradt volna Ferencziéknek, nincs NB II-es kitekintés. Most a Magyar Testgyakorlók Köre tette ugyanezt ebben a szeonban a hajdúságiakkal.

 

Más kérdés, hogy itt nem fenyeget a kiesés réme, az áhított bronz viszont veszni látszik.

 

Úgy kezdődött a derbi, hogy tíz percig próbálkozott a hazai csapat, de erőtlenül. Az ellenfél kapusának nem is akadt dolga. Az egyetlen említésre méltó esemény az volt, amikor a teletetovált Kádár Tamás saját tizenhatosa körül, az oldalvonal mellett hangosan, mindenki füle hallatára szidta csapattársát, Hej Viktort. Igaz Kádárról mindig tudtuk, hogy a Géniuszban nem számítanak rá, de ennyire ordenárénak nem gondoltuk. Aztán lehiggadt, mert látszott, nincs különösebb dolga. A kékek tették-vették a labdát, Bognár és Németh Krisztián mesterien osztogatott, amiből aztán Kosznovszky révén megszerezték a vezetést. A publikum ébresztőt kiabált, de jött a szünet.

 

És a Loki magasabb fokozatba kapcsolt. Aminek az lett az eredménye, hogy egy  elvesztett labdát megszereztek a vendégek, kicsit terelgették, majd kiugratták a fiatal Horváth Artúrt, és máris 0-2.

 

Hármas cserére határozta el magát Blagojevic, de ettől sem lett hasznosabb semmi. Aztán egy minta szerű Ojediran kiugratást követően Bárány végre be...bikázta. A szépítés után következtek a címben említett MTK-s mutatványok. Semmire nem vigyáztak, csak arra, nehogy a DVSC egyenlítsen. Hiába volt közel tíz perc ráadás, az egalizálás nem jött össze.

 

A pestiek - sajnos - nem igazságtalanul lettek három ponttal gazdagabbak, Dzsudzsákéknak pedig el kell gondolkodni, hogy a múlt heti "zöld erdőben jártam" siker után, miként feledtessék ezt a kicsit hervadt "kék ibolyát".

 

 

Weisz György