Szakmailag kérlelhetetlen, ösztönös tehetség, aki mindemellett gyönyörű és jó humorú. Néhány jelző, amelyekkel szakmai körökben gyakran találkozni, amikor Tenki Rékáról esik szó. Azonban van még egy fogalom, amely kihagyhatatlan vele kapcsolatban: a titokzatosság. Fontos, hogy egy színésznőnek maradjon titka, hiszen, ahogy azt ő is vallja, mindannyian akkor vágyakozunk valami után, ha az elérhetetlen. Tóth Olivér interjúja.

Fogalmazz meg három jelentős momentumot, illetve három olyan személyt, aki nagy hatással volt a pályádon!

Szerencsésnek érzem magam, amiért a debreceni Ady Endre Gimnázium irodalom-dráma tagozatára járhattam, ahol a beszédtanárom, Csikos Sándor győzött meg arról, hogy jelentkezzek színész szakra. Elsőre felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol Zsótér Sándor, Zsámbéki Gábor és Bodó Viktor tanítványa lehettem. Alapjaiban határozták meg a szakmai ízlésemet, a színházi nyelvemet. Mondhatnám a Katona József Színház társulatának szinte valamennyi tagját, akik közé az egyetem után kerültem. Huszonegy évesen Ascher Tamástól kaptam az első főszerepemet. Személyében egy olyan szakemberrel találkoztam, aki miatt még inkább elkezdtem rajongani a szakmámért. Elsősorban nem arra tanított, hogyan formáljak meg egy karaktert, hanem arra, hogy mekkora örömöm telhet a játékban.

Ugyanis a színjátszásnak nem az a lényege, hogy különböző figurákat kelthetek életre, hogy felismerhetnek az utcán, magazinokban szerepelhetek, hanem az, hogy a színpadon olyan végtelen szabadságot élhetek át, amelyet képtelenség leírnom.

Cserhalmi György egy sikeres Mercutio-alakítás során döbbent rá arra, mit is akar a színművészettel kezdeni. Te mikor lettél színész?

Makszim Gorkij Barbárok című művét mutatta be Ascher Tamás a Katona József Színházban, amelyben Anna Fjodorovnát, a főhős hideg feleségét alakítottam. Az egyik előadást követően kaptam egy levelet, amelynek írója magára ismert az alakításomban. Mint írta, akkor már egy ideje tervezte, hogy elválik a férjétől, de sikerült megmutatnom, mennyire elviselhetetlen, ha rám hasonlítva viselkedik otthon. Ezután éreztem meg igazán, hogy a negyedik fal előtt ül valaki, a néző, akire hatással tudok lenni. Ekkor lett igazán súlya a hivatásomnak.

Volt B terved arra az esetre, ha nem vesznek fel a főiskolára?

Csak B tervem volt. Apám, nagymamám és két nagybátyám is a Debreceni Csokonai Nemzeti Színházban dolgozott. Hihetetlen mennyiségű szeretetet kaptam a színház irányából. A korai élményeimből a mai napig táplálkozom. Ezzel együtt nem az a gyerek voltam, aki állandóan szerepelt. Akkor sem szerettem produkálni magam, amikor táncoltam vagy mazsoretteztem. A dráma tagozaton is inkább az órákat szerettem, mint az előadásokat. A mai napig a próbák okoznak nagyobb örömet, vagy a filmkészítésben maga a forgatás, a felkészülés a dolgokra.

Vannak színészek, akik nem szerették a főiskolát, mert ott mindig az volt a cél, hogy mindenkit egybegyúrjanak, megszüntessék az egyéni karaktert. Valakit idegesít a mesterségoktatás is.

Mindannyian jövünk valahonnan, valamilyen szemlélettel, amely azután összeütközésbe kerülhet a főiskolán a tanárok elképzeléseivel. Elsőként minden manírtól, felvett póztól megszabadítanak. A nulláról próbálnak meg újra felépíteni. Emlékszem, az első félév végén minden osztálytársamnak öt-hat jelenete volt, nekem egy sem. Azt hittem, ki fognak rúgni a rostavizsgán. Zsámbéki Gábor hitt bennem és arra kért, improvizáljak, ami jól ment, ezért tovább is engedtek. Másodikban, amikor szinte újra tanultam járni, beszélni, énekelni és táncolni, minden megváltozott. Azt, amit addig csak szerettem, technikailag is megtanultam. Mindez lemondásokkal is járt, hiszen például négy évig csak karácsonykor láthattam a szüleimet. Minden nap hajnali kettőkor feküdtem le, hatkor keltem, mégis lubickoltam. Ehhez szükségem volt a szeretetteljes családi háttérre. Tudtam, hogy ha véletlenül zuhanni kezdenék, megtartanának.

A családtagjaid inkább a rajongóid vagy inkább a kritikusaid?

A családom színház szerető emberekből áll, mégsem szakmáztunk soha. Azt mindig megmondják, hogy az adott előadás, amelyben játszom, jó-e vagy sem. Bennem sincs teher, amikor egy darabban látnak. Azt hiszem, megnyugodtak, hisz látják, hogy megtaláltam az utamat. Csak sodródnak velem, és persze imádnak, ahogy tették mindig is.

Közös ismerőseink szakmailag kérlelhetetlennek, ösztönös tehetségnek írnak le, aki mindemellett gyönyörű, jó humorú… Beszéljünk a gyengeségeidről!

Szabálykövető és maximalista vagyok. Nem tudom megélni az örömöket, mert attól félek, hogy elveszítem a szerencsémet. Miközben tudom, hogy mindig a jelen a legfontosabb: a múlton nem lehet változtatni, a jövőt pedig kár hajszolni, mert akkor elmulasztjuk a pillanat örömét.

Azon vagyok, hogy ezt gyakoroljam. Ezért is szükséges, hogy olyan dolgokba is belevágjak, amelyek ismeretlen terepet jelentenek, ezáltal kizökkentenek a megszokott rendszerből.

Zsámbéki Gábor mondta azt az egyetemen, hogy egy színész akkor lesz igazán színész, amikor lesz bátorsága egyedül is kiállni a nézők elé. Amikor megkaptam az Egyasszony szerepét, kérdés volt számomra, hogy vajon a harmincéves Tenki Réka monodrámájára bemennek-e majd az emberek a színházba… Ehhez tudni kell, hogy előtte hagytam el a Nemzeti Színházat, ahova még Alföldi Róbert hívott. Szabadúszó lettem, légüres térbe kerültem, semmilyen munkám nem volt. Egyéves volt a lányom, amikor elmentem a meghallgatásra. Miután a rendező, Paczolay Béla kiválasztott, életem talán legnyugodtabb próbafolyamata vette kezdetét, ami az egész előadásra hatással volt. Mélységes szeretettel, hittel és elfogadással vett körül. Egész augusztusban a szöveget tanultam, hogy szeptemberben már annak birtokában tudjak próbálni. Októberben mutattuk be az Orlai Produkcióval közösen. A főpróbahéten azt gondoltam, milyen jól éreztük magunkat három hónapon keresztül, milyen fontos dolgokról beszélgettünk, és most majd idegen embereket engedünk magunk közé, akik fizetnek azért, hogy lássák a darabot…

Péterfy-Novák Éva harminc évvel a vele történtek után írta meg blogbejegyzésekben, majd könyvben azt, ami vele és a kislányával történt. Mint ismert, majd minden orvostól azt a diagnózist kapta, hogy kislánya a születés során vált súlyosan mentálisan sérültté. A kislány hét évvel élte túl a diagnózist. Tabukat feszeget, fájdalmas titkokról lebbenti fel a fátylat, mégis ott van benne az életöröm is. A harmincadik előadás környékén kezdtem el azt érezni, hogy én irányítok. Furcsa érzés volt megtapasztalni, hogyan vagyok képes szavakkal vezetni a nézők figyelmét. Egy többszereplős előadás során is éreztem már hasonlót, de az Egyasszony esetében egészen más volt. Óriási visszaigazolás az élettől, hogy rám bízták ezt a feladatot. Életem egyik legmeghatározóbb előadása az Egyasszony.

A másik A döntés, amely Dr. Edith Eva Eger azonos című művéből készült. Ebben először álltam ugyanazon a színpadon a férjemmel, Csányi Sándorral, aki a darabot rendezte. A koronavírus-járvány után voltunk. Ahogy mások, úgy mi is átértékeltük, mi az igazán fontos az életben. Elkezdtünk foglalkozni Éva könyvével. Hittünk abban, hogy a pincében zajló próbáktól eljuthatunk egy nagyobb színpadig, és az embereket érdekelheti egy 93 éves nő élete, amely tele volt örömmel, szeretettel, majd egyszer csak megtörténtek vele azok a borzalmak, amelyek kitörölhetetlenül élnek benne tovább. A magyar származású dr. Edith Eva Egert 1944-ben családjával együtt Auschwitzba deportálták, később mégis képes volt megbocsájtani, továbblépni.

Mindkét előadásban feszegetem a határaimat. Nem tudom megmondani, végül jól jövök-e ki belőlük vagy sem, de az biztos, hogy mérföldkövei a pályámnak.

Rájöttem, hogy nem vagyok képes életeket menteni, mint például egy orvos, de tudok problémákról beszélni, amiért az emberek hálásak.

Hol vagy magabiztosabb: az életben vagy a színpadon?

Azt hiszem, a színpadon. A magánéletben nem vagyok feltűnő jelenség, nem olyan életet élek, amelyet a közönség a művészekről feltételez. Nem járok partikra sem. Sajnálom az időt a külsőségekre. Tudom, hogy bizonyos helyeken meg kellene jelennem, bizonyos emberekkel többet kellene beszélgetnem, de a teljesítményben hiszek. Alázatos és szorgalmas ember vagyok az életem minden területén.

Mit gondolsz, egy színésznőnek szépnek kell lennie?

Mi az, hogy szép? Sosem voltam klasszikus szépség, viszont jó embernek tartom magam, ami talán fontosabb. A tehetségemet minősítsék, ne a külsőmet. Persze Monica Bellucci vagy Jennifer Lawrence eszméletlenül gyönyörű nők, de mellette hihetetlenül tehetségesek is. Számomra ők a kvalitásaik miatt válnak érdekessé. Tilda Swinton minden szerepében hiteles, különleges. Az biztos, hogy senkivel nem fogod összetéveszteni. Ráadásul mindig vannak trendek, amelyeknek vagy megfelelek, vagy nem. A kérdés az, mit tudok kezdeni azzal a helyzettel, amikor az én típusom jön divatba. Tudok-e élni a lehetőségekkel? Fontos azt a szituációt is jól kezelni, amikor egy pozitív, sok feladattal teli időszak után kevesebben keresnek. Tudom, hogy sokan kiégnek ilyenkor, és folyamatosan azt kutatják, hogyan tudnának visszakapaszkodni a csúcsra. Nekem is meg kellett tanulnom, hogy ne vágyakozzam olyan dolgok után, amelyeket nem kaphatok meg.

Fontos, hogy egy színésznőnek maradjon titka?

Nagyon. Ezért sem osztom meg a közönséggel a magánéletem részleteit. Azt hiszem, mindannyian az elérhetetlen után áhítozunk. Legyen az egy gyerekkori játék, amelyet soha nem kaptunk meg, vagy egy szerelem, amely soha nem teljesült be, vagy akár egy színésznő, aki nem kerül hozzád közel, csak a színpadon vagy a filmvásznon láthatod. Engem is feltölt, amikor vágyakozhatom valami után.