Bocs, hogy így megmondom, de hát egyszerűen nem. Ez már nem az. Tényleg. Tudom, hogy vissza fogtok vágni, rendben. De jó, ha tudjátok magatokról. Ez van.

Nem szeretném ám elvenni a sikereteket, a sikeretek édes ízét, hogy most végre bepótolhatjátok, ami 18 és 25 között kimaradt, hiszen akkor a lányok talán semmibe sem vettek, és alig álltak szóba veletek, most pedig lám, nektek áll a világ, 22-től felfele kapkodnak utánatok a nőnemű lények (már aki után, mert azért hallottam panaszkodókat is), és végre-valahára tényleg menőbben vagytok, mint a kortársaitok, a női kortársaitok, akik állandóan a korral küzdenek, akik gyakran úgy érzik, hogy innentől már csak vesztesek, hiszen nekik már jobb nem lesz, szebb nem lesz, ti viszont még mindig bármit megtehettek, bárkit megkaphattok, és az életközepi válságotok mély tocsogásában, amikor megkérditek magatoktól, hogy mi végre, de tényleg mi végre ez az egész, miért csinálom és miért csináltam eddig,

akkor azért gyakran akad egy-két fiatal lány, aki megvigasztal, aki csepegteti a fiatalság elixírjét, mint a mesebeli könnycseppet a bőrötökre, az arcotokra, a testetekre.

És elringat abban az illúzióban, hogy fiatalok vagytok ám, és – nem vagyok ám férfigyűlölő, és extra módon féltékeny sem – ez valahol rendben is van, ettől még egyébként is úgyis rá fogtok jönni, hogy a miért kérdésre nektek kell válaszolni, mert a gyönyörű, élettől és vágytól duzzadó csitrilány nem fog, nem azért, mert bármi baj lenne vele, ő a maga részéről tökéletes, hanem egyszerűen ez nem az ő kérdése, ő választ adni nem tud, ő a szívét, a lelkét, a testét meg mindenét adhatja (adja is sokszor talán), de a válasz benne nem lesz meg, ez nem szériahiba, ez a dolgok menete. A gyötrő kérdést elodázhatja, a kutatást egy picit megkönnyítheti, de megoldani nem fogja. Lehet várni szegénytől, de csak belerokkan.

Na, de persze ettől még tiétek a világ. Mondjuk látlak benneteket, és úgy tűnik, ilyenkor kezdtek igazán megroppanni, amikor a hatalom tökéletesen a kezetekben van, már megtapasztaltátok, milyen 35 és 40 között bárkit megkapni, milyen az, hogy értetek küzdenek, és nem ti küzdtök folyton másokért, milyen egzisztenciával rendelkezni, és letenni az asztalra egy vagon pénzt, megveregetni a saját vállatokat, hogy ezt is meg tudtam tenni, ezt is ki tudtam fizetni, ez mind a munkám eredménye, vagyok valaki, és akkor negyven után beáll a titkos pánik, hogy „de minek?”. Beáll a félelem, hogy most akkor megérte-e. Így kellett volna csinálni? Ez akartam lenni? Itt a kezemben minden hatalmam, és mit kezdjek vele?