A profi pályafutás befejezéséről, a labdarúgás utáni életéről, a Labdarúgó Módszertani Központnál betöltött szerepéről, az utánpótlásképzést érintő feladatairól, az ideális jövőképről, valamint a magyar válogatottról is beszélt a Sportálnak adott exkluzív interjúban Szalai Ádám, a magyar válogatott korábbi csapatkapitánya.

Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy 2023-ban befejezi a profi futballt, majd a Labdarúgó Módszertani Központnál vállal munkát, mit felelt volna?
A véleményemet már 2013-ban kifejtettem a hazai labdarúgással kapcsolatban, igaz, azóta nagyot fordult a világ – felelte a Sportálnak adott exkluzív interjúban Szalai Ádám, 86-szoros válogatott korábbi labdarúgó, aki június óta a Labdarúgó Módszertani Központnál dolgozik tanácsadóként. – Talán ez is közrejátszott abban, hogy évek óta érlelődött bennem a gondolat, miszerint a profi pályafutásom befejezése után szeretnék segíteni a magyar labdarúgásnak. Egy évvel ezelőtt a szerepkörömet illetően nyilván nem volt ennyire tiszta a kép, de azt tudtam, hogy a profi karrierem véget ér 2023-ban. Nem egyik napról a másikra döntöttem, mindent átgondoltam. Júniusban mindenképpen befejeztem volna, de a Baselnél történtek miatt a búcsú néhány hónappal hamarabb jött el. Bár ott is felkínálták az esélyt, hogy elkezdjem a labdarúgás utáni életemet, a történtek miatt átértékeltem a svájci lehetőséget, és jobban szerettem volna itthon segíteni.

Bár tudatosan készült a búcsúra, mennyire volt nehéz a lelke, amikor a júniusi sajtótájékoztatón tényleg kimondta, hogy vége?
Nyilván nem egyszerű, amikor az ember a mikrofon mögött ül, és látja az arcokat, vagy amikor a telki edzőközpontban közöltem a srácokkal, hogy nincs tovább. Ám tényleg sokat segített, hogy magamban már korábban lezártam ezt a történetet, és nyilván előnyös, ha az ember maga dönthet arról, mikor fejezi be a pályafutását. Ha most arról beszélnénk, hogy azért hagytam abba, mert már senkinek sem volt szüksége rám, akkor más hangvételű lenne ez az interjú. Akadtak lehetőségek, folytathattam volna, de nem akartam felrúgni a döntést, amelyet korábban meghoztam magamban. Persze hiába terveztem tudatosan a búcsút és a labdarúgás utáni életet, érzelmileg akkor sem egyszerű magam mögött hagyni mindazt, ami addig kitöltötte az életemet. Sokan mondták, hogy a karrier befejezése után jól jön majd a pihenés. Nos, nekem nem jött jól, mert hiányzott a felelősség, az elvárás, és az a fajta munka, aminek az elvégzése eredményekhez vezet.

Miből érezte, hogy elég volt? A teste jelzett? Esetleg a futóedzéseken nem olyanok voltak az eredményei, mint két-három éve?
Szó sincs róla, hobbi szinten a mai napig futok olyan időket, amelyek megközelítik azt a szintet, amit profiként mutatott a stopperóra. Egyfelől sok időt töltöttem külföldön, és nem akartam csak azért tovább maradni, hogy még egy kis pénzt összeszedjek. Másfelől ott van a család és a barátok szerepe, időközben ráadásul apuka lettem, és szerettem volna jelen lenni a gyermekem fontos pillanatainál. Nem biztos, hogy erre élsportolóként lehetőségem lett volna. 

Nem vágyott vissza a pályára, amikor a magyar válogatott meccseit nézte?
A válogatott karrierem első és a második része között a szakmai részt, valamint a megítélésemet tekintve is nagy volt a különbség, de éppen ezért volt kerek. Amikor az ember nézi a válogatott mérkőzéseit, örül a sikereknek, de egyfelől nekem is sok szép pillanat jutott címeres mezben, másfelől tudom, hogy jó döntést hoztam. 

Időközben elvégezte az UEFA A-és B-licences edzőképző tanfolyamát is, ez alapján arra lehetett volna számtani, hogy ezen a vonalon indul el a profi futball után.
Még Bundesliga-játékosként kezdtem el az edzőképzést, ehhez jött hozzá az UEFA MIP-tanfolyama. A labdarúgás folyamatosan fejlődik, én pedig szeretnék lépést tartani vele, nem akarom, hogy csak a karrierem miatt kapjak meg bizonyos pozíciókat. Szakmailag nekem is folyamatosan képeznem kell magam, mert bármilyen szerepkörben is számítsanak rám, csak így tudok segíteni. Megvolt a tervem a futball utáni életre, de a júniusban érkező lehetőség átírta az előzetes forgatókönyvet. Átgondoltam, mi lenne a legjobb választás, végül arra jutottam, hogyha segíthetem a magyar utánpótlást, és tehetek azért, hogy sikeresebb legyen, akkor ez a helyes döntés. A legfontosabb, hogy ha tíz-húsz év múlva visszanézek, akkor azt mondhassam, hogy megpróbáltam, és szerettem volna segíteni.

Mi történne, ha megkeresné egy Bundesliga-csapat, és edzői pozíciót kínálna? Akár az utánpótlásban, akár az első csapat szakmai stábjában.
Semmi, mert ez már megtörtént. Ha a tíz évvel ezelőtti sajtótájékoztatón elmondtam az őszinte véleményemet, akkor eléggé furcsán venné ki magát, ha nem azon a téren próbálnék segíteni, amelyről akkor kritikusan fogalmaztam. Úgy éreztem, hogy ha itthon nyitottak arra, hogy segítsek, és emellett képezhetem is magam, akkor ez az utam.