Minden nap izgatott várakozással kerestem a postaládámban Gleb Anitta kötetét, egy vastagabb borítékot. Végül egészen vékonyka érkezett, benne kisméretű, alig több mint kilencven oldalas könyv. A borítón fekete, fehér, piros és kék színek dominálnak, de a könyvet kinyitva az illusztrációk fekete-fehérré válnak, éppúgy, ahogy a szakítás után az elbeszélő világából is kivesznek a „színek”.

Szakításról és az azt követő gyászfolyamatról szóló történet ez. Egyfajta randinapló, mondhatni útikalauz társkeresőknek – férfiaknak és nőknek egyaránt. Az általában napi rendszerességű bejegyzéseket illusztrációk, valamint sorok közötti firkák szakítják meg és egészítik ki. Kizökkentenek az olvasás folytonosságából, elgondolkodtatnak, egy-egy történet fontosabb motívumait megjelenítve.

Mintha egy furcsa képregényt olvasnánk, ahol a képek és a szövegek eltérő oldalakon szerepelnek,

egymástól térben elválasztva, mégis szorosan egymást támogatva, összekapcsolódva. Vajon melyik volt előbb: a szöveg vagy a rajz? A szerző elmondása szerint először a borító ötlete született meg. Olvasás közben mégis úgy éreztem, inkább a rajzok egészítik ki, elevenítik meg a szövegeket, mintsem fordítva. Ezt támaszthatja alá a Keresem a Pálom című, leírása szerint a könyv vizuális kiterjesztéseként funkcionáló kiállítás is. A képek, tárgyak, növények előhívják, felidézik a szövegeket, ugyanakkor csak a szöveg ad nekik kontextust és közös jelentésmezőt.

A rajzoknak ez az értelmező-kiegészítő jellege már a borítón is megjelenik. Az előlapon stilizált, vörös ruhás lány áll, míg a hátsó borítón a földön lévő férfi lábak és a talajtól kissé elemelkedő női lábfejek láthatók. Szimbolikusan mindez a valóságtól, a reális valóságérzékeléstől egyre inkább elszakadó lányra, valamint a tárgyszerű, tárgyiasított módon ábrázolt és kezelt férfiakra utalhat. A kék és a piros színek, a lábak helyzetéből kikövetkeztethető ölelésre utaló testtartás mégis az összetartozás érzését adják.

A könyvben szereplő vonalrajzok összetettebb jelentése azonban csak a szövegek ismeretében derülhet ki. Egy-egy kép olykor egy teljes napot, randit vagy életszakaszt sűrít önmagába.

Naplót tartunk a kezünkben, az egyik legtitkosabb, legbizalmasabb műfajt,

melyet olvasva a legbelsőbb titkok birtokosaivá, rejtett érzések tudóivá válhatunk, szinte tilosban járunk. A szokványos naplókkal szemben azonban itt jelen időben mesél az elbeszélő, mintha egy kamerán keresztül látnánk az eseményeket. Azonban, ahogy a kamera, úgy a lány is korlátoz azáltal, hogy kiválasztja, mit oszt meg naplójában. Önmaga is értelmező tehát, aki akár átalakíthatja, újrastrukturálhatja a történteket. Személyiségére soraiból, a találkozókon megmutatkozó viselkedéséből következtethetünk.

Szókimondó, spontán, merész, olykor ítélkező és elemző elbeszélőnek láttatja magát,

olyan, mintha egy közösségi oldal szabadszájú, de névtelenségbe burkolózó szerzőjének posztjait olvasnánk. Máskor jól eltalált iróniával ír randipartnereiről, de önmagára már nem képes reflektíven tekinteni: amikor például az egyik partnere többször is jégkirálynőként jellemzi, az olyan erőteljes nemtetszést vált ki belőle, hogy rögtön otthagyja a randi helyszínét. Egy másik jelenetben egy aktfotós pedig önmagához hasonlítja a lányt: „kicsit hasonló, amit művelünk, egy nap, egy pucér test, csak a médium különbözik.” (68.)

Az elbeszélő azonban nem érti és nem is akarja megérteni önmagát, önpusztító viselkedésének okait, nem tanul a hibáiból, sőt újabbakat és újabbakat követ el. Olyan dolgokat kendőz el iróniával (mint a beleegyezés és a védekezés hiánya), amelyeket nem szabadna szó nélkül hagyni: „A testem ellenkezik. Fáj. Őt persze nem érdekli.” (65.) Hasonlóan súlyos, lényegre törő mondattal zárul Pál2-vel is a története: „Azt mondja, majd kiveszi időben. Hát nem vette ki.” (83.) Mindezek fájdalmas emlékét csak a férfiak változatossága, az alkohol és a növényekbe burkolt lakás tompítja, a működő megküzdési stratégiák hiánya további menekülésre ösztökéli.

A menekülés, a helykeresés motívuma mind fizikailag, mind képletesen jellemzi a lány ezen életszakaszát.

Budapesten kocsmáról kocsmára jár, de még a saját lakásában is bolyong: „még jó, hogy van vagy száz négyzetméter, különben én is úgy köröznék, mint a csillár körül a dongólegyek.” (8.) Nem találja a helyét a fővárosban, Norvégiában, Németországban és – kissé közhelyesen szólva – az életben sem.

Ötéves történet ért véget, amikor Pál00 elhagyta a lakását.

Az újrakezdés szüksége, az énkép rekonstruálásának tapasztalata egyszerűvé teszi az elbeszélővel való azonosulást. Míg kezdetben egykori szerelmét egy új „szerelemmel”, Pállal, a pálmával pótolja, később a Húspiac nevű applikáción számos hódolót szerez. Mindenkitől kapni szeretne valamit (egy élvezetes társalgást, figyelemelterelést, egy nem egyedül töltött éjszakát), s emiatt olykor elfelejti, hogy ehhez neki is adnia kellene önmagából: gondoskodást, odafigyelést, őszinte törődést. Az elbeszélő üres lakása és szíve azonban csak egy-egy randi erejéig telik meg élettel: legkésőbb a napfelkelte a csalódás biztos záloga. Aggodalomra viszont nincs ok, „holnap új nap. Új randi.” (17.) Azonban beszélgetéseit visszatérő módon a testi együttlétekre futtatja ki, partnerei monológjait fejben rendszeresen ironikus megjegyzésekkel kommentálja. Számára mindenki Pál, mindenki egyforma, hiszen a Húspiacon, ezen a beszédes nevű társkereső alkalmazáson csak „tucatárut” lehet találni.

A férfiakat éppúgy kezeli, mint ahogy vele bánt korábban a szerelme. A találkozási időket igyekszik egy „presszókávényira” szorítani, a randipartnereket azonnal, az első benyomás alapján, következtetésképpen olykor felszínesen megítélni.

Minden férfinak csak egy-egy bejegyzést szán, s mindegyikük adatlapját visszatérően közli a bal felső sarokban.

Ezáltal mi is azt az első benyomást kapjuk meg, amit ő szerzett róluk a Húspiacon: az életkor, a foglalkozás, a magasság fontos adatok – sugallja az elbeszélő. Az általa csak Adoniszként jellemzett, „pont olyan mértékben magas, pont olyan mértékben izmos, pont úgy ízléses, pont úgy szexi” (28.) férfi társaságában csak a külseje miatt tölt el több időt, holott rögtön, az első megszólalásától nyilvánvaló volt számára, hogy ők nem egymáshoz illők. Pál10-et, a content managert is részben ezek alapján értékeli: „amúgy túl alacsony, de most nem számít, mert ülünk és úgy nem látszik.” (37.) Újabb példát jelent a fürdőben történő randi során Pál16 esete, aki „mindenféléről mesél, azt hiszi érdekel, pedig csak azt szeretném tudni, mi van a víz alatt.” (60.)

Bár szerelmet, monogám kapcsolatot keres és közös gyermekeket képzel el partnereivel, valójában csak az alkalmi kalandot, a gondolatai elterelésének tökéletes eszközeit látja bennük. Erre példaként szolgál, hogy akkor is találkozik egy randipartnerével, amikor már az alkalmazáson is unalmasnak találta. A találkozó végén a „két óra mínuszt” az életéből csak a férfi hibájának, nem pedig saját, nem megfelelő választásának tulajdonítja.

Nem keres tanulságot, nem von le következtetéseket, számára ugyanis a randizás, a férfiak seregének felvonulása egyfajta terápia,

eszköz, a gyászfeldolgozás része: „Sürgősen el kell terelni a figyelmem az estről. Rá is írok Pál02-re, majd Pál06-ra, végül Pál14-re is”. (73.) Szeretné bepótolni, újraélni az előző kapcsolatára elvesztegetett öt évet, emellett azonban az exe elismerését is keresi: „észreveszem, hogy Pál00 ott ül két asztallal arrébb. Egyedül. Háttal nekünk, de biztos, hogy kiszúrt. Bezzeg akkor nem tudott ott lenni, amikor az Adonisszal voltam.” (32.)

Számára nemcsak a férfiak a menekülés eszközei: nem telik el találkozó egy-egy hangulatos kocsma, frissítő fröccs vagy néhány üveg bor nélkül, az ital számára a randikultúra része. A találkák és az ivás összefonódása visszatérő elem, ki nem mondott és nem értelmezett problémaként jelenik meg a szövegekben: „nem tudom, mire vágyom jobban: hogy igyak vagy hogy valakivel.” (32.) A szavak súlyosságát a mellettük lévő rajz fokozza: a fej nélkül, ezáltal arctalanul sorakozó Pálok között egy teli borospohárban egy női alak merül el.

Részben az ital miatt az elbeszélő átgondolatlan, olykor veszélyes döntésekbe sodorja magát:

„kicsit vad ötletként”, „félrészegen” jegyet vesz Berlinbe, hogy találkozzon egy online megismert nővel. A fizikai határátlépést a szerelemben is határátlépés követi – természetesen az ital sem maradhat el: „ezek a fránya szerepek, a férfi meg a nő, a meg hogy ki, hogyan, mikor, miért szedi fel, hódítja meg, csábítja el a másikat. A dinamika. Szóval iszunk.” (47.) Más alkalommal indulás előtt „valami tömény” után kutat, kiszemelt randipartnere lakására pedig borral a kezében érkezik. (73.) Látszólag élvezi a szabad, kötöttségek nélküli életet, a munkája vagy a családja nem képezik mindennapjai – naplóban említésére méltó – részét. Azonban volt kapcsolatának láthatatlan béklyója húzza, emiatt a végleteket hajszolja: míg egyik nap egy párral – ahova harmadik félként csatlakozott – Berlinben hajnalig „veretik valami elborult klubban” (47.), másnap a napsütésben biciklizi velük körbe a várost. 

Egy hónap szüntelen randizás után a lány is belefárad az állandósult körfogásba:

a töméntelen mennyiségű randitól sajgó szívébe és a töménytől rendszeresen fájó fejébe. Naplójának zárlata (vagy éppen az igazi kezdete) éppoly profán, egyszerű és felszínes, mint annak elbeszélője, akinek már csak két dologra van szüksége: randielvonóra és egy gyrosra.

Biztosan letörli az appot? – szerepel a kérdés az utolsó oldalon, két rajzolt, igent és nemet jelölő ikonnal kiegészítve. A döntésébe már nem avat be bennünket, ezáltal csak az illúzióját adja meg annak, hogy elindult a gyógyulás felé vezető úton – egy gondoskodás nélkül maradt virág is megmenthető kellő odafigyeléssel. Küzdelmes út ez, hiszen „egy szellő, egy túlsúlyos hangya vagy ádáz esőcsepp minduntalan megakadályozza”, hogy a növény a „stabilitást és biztonságot jelentő vakolatba kapaszkodhasson.” (78.) De ha nincs ilyen „vakolat”, ilyen megtartó személy az életben, akkor ki segíthet talpra állni? A kérdés (remélhetőleg csak a következő kötetig) nyitva marad.

Gleb Anitta: Pálok, Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, 2023.