Bár a Föld i.e. 46-ban is pont ugyanannyi idő alatt kerülte meg a Napot, mint bármikor máskor, az év mégis három hónappal tovább tartott.

"A zavarodottság éve" - a források szerint így nevezték az időszámítás előtti 46-ik évet az ókori rómaiak, akik persze akkor még közel sem gondolták, hogy az időszámítás előtt élnek. Az ereje teljében lévő birodalomban, amelynek uralkodóját ekkor már csaknem két évtizede Julius Cézárnak hívták, egészen más naptárat használtak, mint manapság, amelynek kezdetét Róma alapításától datálták. Az évszázadok alatt többször is átalakított római naptárnak egyéb sajátosságai is voltak, például hogy praktikus okokból a szoláris év helyett a holdévhez igazodott.

Ennek a megfontolásnak az alapját a mezőgazdaság adta, így a római naptár sokáig egyszerűen figyelmen kívül hagyta a téli hónapokat: a mindössze 304 napból álló év márciussal kezdődött és decemberrel ért véget, a köztes időszakban pedig nem használták a naptárat. Egészen i. e. 452-ig kellett várni, míg a naptárban megjelent a január és a február, azonban az év még így is csak 355 napból állt, amit úgy orvosoltak, hogy kétévente a 28 napos februárt 23 napra rövidítették, utána pedig beszúrtak egy 27 vagy 28 napos extra hónapot.

Bár ez a számítási rendszer már jóval közelebb állt ahhoz, amennyi idő alatt a bolygónk megkerüli a Napot, ám a római naptár így is eltérésben volt a szoláris évhez képest, hiszen az év valamivel hosszabb lett, mint a szoláris év. Ennek ellensúlyozása a négy tagból álló papi testület, a pontifixek feladata lett volna, azonban a kiigazítás gyakran nem valósult meg. Ez i. e. 46-ra oda vezetett, hogy a naptár már mintegy 67 napos csúszásban volt a szoláris évhez képest, ami magától értetődően számos problémát okozott. Cézár ezt oldotta meg az új, saját magáról elnevezett naptár bevezetésével, ez ugyanakkor elég komoly felfordulással járt: az extra hónap miatt már egyébként is 378 napos évet további 67 nappal meghosszabbította, így a november és december közé beszúrt két extra hónappal az év 445 naposra nyúlt.

A drasztikus lépésnek köszönhetően januártól a naptár meglehetősen pontosan lekövette a szoláris évet, noha az elképzelést egyáltalán nem nevezhetjük forradalmi újdonságnak: az egyiptomi naptár már évezredekkel korábban 365 napra osztotta az évet, amelybe négyévente iktattak be egy extra napot az időeltolódás kiegyensúlyozására. Cézár gyakorlatilag ugyanezt a rendszert vette át, amelynek köszönhetően a naptár már csak 128 évente csúszott volna egy napot a szoláris évhez képest. Ez az akkoriban minimálisnak tűnő eltolódás okozta a Julianus-naptár vesztét is, hiszen XIII. Gergely pápa 1528-ban úgy döntött, hogy ideje tovább csiszolgati a naptárat, amit a szökőévek pontosításával oldottak meg. A Gergely-naptár beiktatásával a naptári év átlagos hossza 365,25-ról 365,2425-ra csökkent, ami pontosan háromezred napnyi eltérést eredményez évente a szoláris évhez képest. Ez azt jelenti, hogy a jelenleg használt naptárunk 3327 évente tér el egy nappal ahhoz képest, amennyi idő alatt a Föld megtesz egy kört a Nap körül, ami naponta egész pontosan 26 másodperc differenciát jelent.