Térdig a szarban, fülig a szeretetben címmel jelent meg Hobo legújabb kötete, benne személyes elbeszélésekkel. A kötethez lemez is készült, de az alkotó már új műveken dolgozik. Múltról, jelenről és jövőről beszélgettünk vele.

Mindenekelőtt: hogy van? Az interjút megelőzően említette térdpanaszait, nem olyan régen pedig a Covid miatt került rossz állapotba.

Huszonkét éven át kosaraztam, ennek most, hetvenhét évesen érzem a hozadékát. Ezért panaszkodtam. Mindkét térdembe protézist akarnak tenni, de én nem engedem, mert a műtét utáni rehabilitáció egy évembe kerülne, márpedig nem szeretnék ennyi időre eltűnni. A fájdalom, amit mostanában érzek, nem elviselhetetlen, de kímélnem kell a térdeimet, és ezt csak lemondások árán tehetem meg. Ez a kisebb áldozat, de a több itthonlét jólesik.

Biztos ebben?

Nézze, a kritérium szerint akkor kell abbahagyni a szereplést, ha az embert paradicsommal dobálják. Velem ez még nem történt meg, és egyébként sem azért ragaszkodom a színpadhoz, nem azért játszom sokat, mert rászorulok, hanem mert nem untam meg.

Még mindig több ötletem van, mint amennyi időm.

Engem ez visz előre, nem akarok mást, mint megosztani, amit látok, érzek, gondolok. Ebből évtizedek óta újabb és újabb alkotások jönnek létre, mint most ez a könyv és a két lemez. Külön öröm, hogy a Hashajtó sajtó című dal megszületett. Fantasztikus, hogy a közönség ennyi év után sem hagyott el, hogy eljönnek a József Attila-estekre, a Nemzeti Színházba vagy a koncertjeimre. Ebből is kiderül, hogy az emberek még ma is szeretik a kultúrát. Ezért érdemes játszani, mert ez nekem még mindig játék, és nem munka.

Mondják: nem elég önmagában jó dolgokat tenni, jól is kell azokat tenni. Az estjeire több ezren érkeznek, vagyis nemcsak jót tesz, hanem jól is csinálja – legyen szó irodalomról, színházról vagy zenéről.

Amit csinálok, fontosabbnak tartom magamnál. Remélem, kiderült, hogy önironikus ember vagyok, a személyi kultuszt azzal űzöm el, hogy folyton azt hangoztatom: egy lecsúszóban lévő öreg ripacs vagyok. Megbecsülöm a lehetőséget, hogy vén fejjel még mindig ezt csinálhatom. Máshogy nem menne.

Harminchárom évesen kezdtem a bluest. Sosem gondoltam, hogy zenész leszek – ma sem tartom igazán annak magam – vagy hogy ennyi költő versét ennyiszer elmondhatom. És itt az irodalom. Régebben írtam novellákat, több megjelent közülük, viszont eszem ágában sincs írónak nevezni magamat.

Gyakran mondja, hogy ironikus magával szemben, sokszor Mick Jagger vonatkozó mondását is idézi, aki szerint „az embernek kell valaki, aki fenékbe rúgja”.

Mert egyetértek vele. Nekem Fodor Lajos volt a szellemi apám, aki ezeken a fenékbe rúgásokon sosem spórolt. Kodály Zoltán tanítványa, zenész és színházi rendező volt, óriási műveltséggel. Elolvasta, amiket írtam, megnézett, amikor koncerteztem vagy verseket adtam elő. Szembesített azzal, hogy ösztönzenész vagyok, és ez nagyon veszélyes dolog.

Technika híján állandóan irgalmatlanul őszintének kell lennem, és nem vállalhatok akármit, még nagy pénzért sem. Ne pózoljak, hagyjam Mick Jaggert a fenébe, és önmagam próbáljak lenni. Ez Póka csatlakozásával és a saját dalok írásával megtörtént. Egon a zenébe vitt bele, Fodor az előadói stílusba. Ilyen személyekre óriási szükség van, különben az ember utat téveszthet a sikerben.