A számos denevérfaj azon csoportok közé tartozik, melyek az úgynevezett „nem szeretem állatok” körét alkotják. Ennek elsődleges okai a negatív hiedelmek, melyek között kiemelt szerepet kap a „hajba ragadásuk, a vérszívásuk (igaz, pár trópusi faj nyalogat vért), szalonnalopásuk” és még sorolhatnánk. A körülöttünk élő különböző állat- és növényfajok egyedszáma az elmúlt évtizedekben drasztikusan csökkent. Egyes fajok ki is haltak vagy menthetetlenül a kihalás szélére sodródtak. Az okok között említeni kell az egyedek kontrollálatlan vadászatát, az élőhelyük feldúlását, eltüntetését, valamint az emberi tevékenység hatására felgyorsult klímaváltozást.

Hogy mitől válik egy faj üldözötté vagy épp védetté, az nem csak a jogszabályoktól függ, hanem a hiedelmektől is. Fontos feladatunk – nem csak nekünk, hanem az utánunk jövő generációknak is –, hogy megóvjuk Földünk élővilágának sokszínűségét. A jövőbeni védelemért pedig a jelenben tudunk tenni, nem csak jogrendszerünk alakításával, hanem a fiatal, még nyitott és könnyen formálható generációk környezeti nevelésével, számukra való példamutatásunkkal. A környezeti nevelés egyik alapja, hogy amint lehet, megmutassuk gyermekeinknek azt a csodát, amit Földanyánk létrehozott. A hatékony neveléshez minden érzékszerven át ható élményt, tudásátadást kell nyújtanunk.

A számos denevérfaj azon csoportok közé tartozik, melyek az úgynevezett „nem szeretem állatok” körét alkotják. Ennek elsődleges okai a negatív hiedelmek, melyek között kiemelt szerepet kap a „hajba ragadásuk, a vérszívásuk (igaz, pár trópusi faj nyalogat vért), szalonnalopásuk” és még sorolhatnánk. A denevérek, mint minden állatfaj, próbálnak alkalmazkodni a folyton – az emberi hatás miatt túl gyorsan – változó környezethez. Azzal, hogy minden nap újabb és újabb szeletet fogyasztunk el végleg a Föld „tortájából”, szűkítjük a velünk együtt élő egyedek életterét. A denevérek régóta azon fajok közé tartoznak, amelyeket az emberi társadalom együttesen nem szeret – legalább is évekkel ezelőtt ezt még általánosságban ki lehetett jelenteni. Mára – ha úgy tetszik – finomodtak, lazultak azok a vélemények, melyek olyan szélsőségesen és alaptalanul perifériára sodorták ezeket a repülő emlősöket. A változás okai között említendő a denevérspecialista szakemberek állhatatos munkája és tudása. Hazánkban is többen foglalkoznak érzékenyítéssel. Köztük is a legkreatívabbak Boldogh Sándor András biológus, az Aggteleki Nemzeti Park munkatársa, valamint Dobrosi Dénes, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Kormányhivatal természetvédelmi felügyelője.

A történelem során a denevérfajok fennmaradásának elsődleges oka kiváló alkalmazkodóképességük volt. Darwin óta tudjuk, hogy egy faj akkor sikeres, ha az állandóan változó környezethez a lehető leghatékonyabban képes alkalmazkodni. Ennek köszönhetően egyes fajok megtalálták életterületüket az ember által épített környezetben is.

A denevérek különleges állatok. Önálló emlősrendet képeznek, a kézzel repülők rendjét. Legkisebb fajuk a dongódenevér (Craseonycteris thonglongyai), mely alig több, mint 2 grammos és 6 centiméteres, míg a repülőkutyák szárnyfesztávolsága elérheti az 1,5 métert is. Testfelépítésük is egyedi. Ujjperceik és kézközépcsontjaik nagymértékben megnyúltak. Akár egy évig is tudnak függeszkedni a lábuk speciális szerkeze miatt, mivel karmaik automatikusan begörbülnek. Szívük mérete a testükhöz viszonyítva háromszor nagyobb, mint más emlősállatoké. Repüléskor testhőmérsékletük 41 Celsius-fokos, 1100-at is verhet a szívük percenként. A túlhevülést a szárnyán keresztüli hőleadással kerüli el. Párosodásuk ősszel van, de a méhfalban raktározott hímivarsejt csak tavasszal termékenyíti meg a petesejtet. A vemhességi idő 1,5-3 hónap, mely rossz időjárás estén két héttel is meghosszabbodhat. Az utódok száma egy vagy kettő. Embriókorban leváltják tejfogaikat. Az utód világrajövetelkor azonnal az emlőre tapad és pár hétig ott marad, majd „óvodába” kerül, ahol anyját várva pihen, amíg az vadászik. Míg a nőstények 3-4 hónap alatt lesznek ivarérettek, addig a hímek csak 1,5 év alatt. A rekord-életkor fajtól függ, akár 9-23 év is lehet, áltagéletkoruk viszont csak 3-5 év. A fiatalok túlélési aránya 65-80%. Vándorlásaik hossza 100 km-től akár több ezer km-ig is terjedhetnek. (Egy korai denevér például 2347 km-t is vándorolt.) Telelés alatt súlyuk 25-30%-át elvesztik, ekkor testhőmérsékletük 38-40 Celsius-fokról néhány Celsius-fokra, légzésszámuk pedig az aktív időszak percenkénti 4-6-járól óránként 1-re csökken. Szívverésük a repüléskor mért 800-ról teleléskor 15-20-ra változik percenként. (Sajátos hibernáció.) Télen 6-8 alkalommal ébrednek fel. Ilyen és még ehhez hasonló érdekességekkel lehet felkelteni irántuk a pozitív érdeklődést. Nem beszélve arról, hogy egy közönséges törpedenevér (Pipistrellus pipistrellus) egyetlen éjszaka alatt 3200 szúnyogot képes elfogyasztani!

A hazai denevérek egy része hallható, 20 kHZ-es frekvencia alatti hangokat is kiad, melyek főleg szociális hangok, s leginkább a szálláshelyükön jelennek meg. Ez hallható „a falból” a panelházak lakói számára. A denevérek a fecskékhez hasonlóan isznak: repülés közben a víz felszínéről kortyolnak egyet.

A denevérek azon állatok közé tartoznak, melyek nagy mértékben megosztják az embereket. Ki nem hallott volna már Drakuláról vagy épp Batmanről? Míg az egyiktől félünk, a másikra hősként gondolunk. Mindkét figura tervezőit a denevérek misztikus, homályba vesző életvitele ihlette meg. Így hát vannak, akik undorodnak tőlük; vannak, akik számára közömbösek; és olyanok is akadnak – szerencsére, már egyre többen –, akik szeretik, féltik, óvják őket. A köztudatban keringő tévhitek tömkelegét lehetne itt felsorolni. Az emberek életében a sötétség állatai mindig is titokzatosak voltak, misztikus tulajdonságokkal ruházták fel, mivel nem ismerték, nem látták őket. Sokan azt hiszik, hogy madarak, mivel repülnek; vagy vért szívnak, hajba ragadnak, az ördög megtestesítői. Az ókori világ hiedelme szerint az elhamvasztott denevér hamvai vörös borba keverve a tejelválasztást segítették, illetve szembetegségek gyógyítására is alkalmazták vérüket. Vérszívó fajok tényleg léteznek, de kizárólag Dél-Amerikában találkozhatunk velük. Ilyen a fehérszárnyú vérszopó denevér (Diaemus youngi), a farkatlan vérszopó denevér (Diphylla ecaudata) és a rőt vérszopó denevér (Desmodus rotundus).

Az előbbi felsorolás a teljesség igénye nélkül íródott. Elnevezésük többféle hazánkban is. Számos népi neve közül a legismertebb a bőregér, de ismert a szárnyas egér, púpdenevér, púpegér is (Herman, 1901). Az már pozitív fejleménynek minősíthető, hogy Magyarországon az összes denevérfaj Darányi Ignác földművelésügyi miniszter rendeletére (24 655/VII/1. 1901) védelemben részesítendő állatnak minősült, ahogy igaz ez napjainkban is (13/2001, KöM rendelet, I.45.).