Ionesco Makbettje abszurd vígjáték. A te szerepedben hol mutatkozik meg az abszurd, és hol a humor?

Mészáros Ibolya: Én ezt a kettőt nem választanám szét, pláne az én esetemben főleg az abszurditásban rejlik a humor. A rendező színpadképi elképzelései is ezt húzzák alá. Az én karakterem, a boszorkány megformálása kissé eltér a fiúk játékstílusától. Olyan, mintha minden karakter a darabban épp most élné meg a történéseket, a jelenben funkcionálnak és reagálnak. Tőlem azt kérte a rendező, hogy   – bár beleilleszkedem a koncepcióba– mégis az én szerepem az, aki mintha már olvasta volna a darabot, egy picit másik síkon, magabiztosabban mozogva kuszálja össze az eseményeket. Gyakorlatilag egy színésznőt játszom, aki boszorkányt játszik, aki eljátssza Lady Duncant. A játékomban olykor bele nem illő, furcsa gesztusok vagy hangjátékok kapnak teret, ez is abszurd. Sokkal szabadabban mozgok a karakteremen belül, több mindent engedhetek meg magamnak. Többféle kulcsot használhatok, váltogatom az eszköztáram palettáját, mikor mihez van kedvem. Mindhárom szerepsík, amit fentebb említettem, jelen van, ilyen szempontból bonyolultabb, komplikáltabb értelmezni engem. Abszurd a javából. Na, meg komikus.

Meglehetősen pesszimista történelemszemléletet rajzol fel a darab. Te mennyire osztod ezt a borúlátást?

M. I.: Egy abszurd dráma valóban annyira abszurd? Eltartjuk magunktól, mert annak van titulálva? Vagy…? Szeretem, ha a színház teret ad az aktuális témák boncolgatására, fontos, hogy reflektáljunk a mára. Hogy az a tükör épp görbe vagy sem, az más kérdés. Az emberség, vagy épp annak hiánya, egy társadalom kínlódása sajnos mindig aktuális. Az ember a saját sorsának a kovácsa, szokták mondani, szerintem ugyanez érvényes nagyobb közösségek esetében is. Mi magunk emeljük trónra az ott ülőket, akik aztán vezetnek minket. Ha nem tetszik a vezetés, nem döntöttünk jól. Nem vagyok pesszimista, az emberek terhelhetők, csak mindennek vannak határai. Ha úgy érzik, hogy ezt a bizonyos vonalat valaki átlépte, akkor jön el a változás ideje. Ahogy ezt a történelem is mutatja, a rossz után nem mindig a jobb jön. Az ember esendő, ha rossz irányba halad, a körülményekre reagálva teszi. Felelősek vagyunk a körülményekért. Talán nem csak a rossz uralkodó a hibás. Lehet, hogy fel kellene tenni a kérdést, vajon miért is tudott ő itt és most hatalomhoz jutni? A darabban ezt (is) boncolgatjuk.

A karaktered, Makbett, mintha ötvözete lenne az utóbbi években játszott nagyobb szerepeidnek: van benne valami borzongatóan ördögi, mint a Finálé Miklósában, és megvan benne Don Quijote „lúzersége” is. Könnyebb ezt a két végletet egy figurában mutatni meg, vagy inkább kihívás?

Mercs János: Egyelőre azt érzem, hogy nehezebb, mert borotvaélen táncol majd az előadás és a szerepem is. Az egész darab tragikomikus: az egyik pillanatban nevetünk, a másikban meg nem annyira… Ez a kettősség billeg bennem, figyelnem kell nagyon, hogy mikor hova teszem a hangsúlyt vagy a pontot. Bár néha azt érzem, nem is annyira rajtam múlik majd, hanem a néző fogja eldönteni, hogy ő éppen hogy reagál, nevetve vagy sírva, mert ugyanaz a jelenet, ha jó kedvem van, vicces, ha meg nem, akkor gyomorszorító. Úgyhogy nagyon érdekes világ, amit a darab és az előadás kínál.

Színészként, mikor egy darab világában elmerülsz, mennyire számít, ha a darab, amiben játszol, nagyon erős áthallásokkal bír az aktuális történelmi helyzetre, amiben élünk?

Egy-egy darab aktualitásával a próbafolyamat elején és a végén szembesül az ember, mert akkor lejátssza magában, hogy ez hogy érinti őt mint személyt. De nyilván, mikor bejövök 10 órakor, színészként a próbára, egyáltalán nem foglalkoztat, hogy amit csinálunk, a napi események fényében mit jelent.Izgalmas, ha egy darab rímel a mai valóságra, nem is véletlen, hogy a Makbettet Kolozsváron egy éve megcsinálták, és látok más előadásokat is, ahol militarista díszletben, erős utalásokkal állítják színpadra. Válságos világot élünk, és ezért ez az előadás plusz izgalmakat rejteget magában.

Forrás: csokonaiszinhaz.hu