„Miután végicsináltam az elmúlt két évet, majdnem olyan érzés volt, mint Ollókezű Edward vagy E.T. élete: amikor érzi, hogy olyan helyen van, ahol nem fogadják el és nem tartozik oda. Néha, amikor valami más és nem érted, úgy tekintesz rá, mint egy pókra: azonnal meg akarod ölni. Az új lemez sokkal inkább ebből a szempontból tekint a világra. Sokkal sebezhetőbb. Mind hangzásilag, mind szövegileg az elidegenedés depressziójáról szól, nem pedig az agresszióról. Az ürességről szól.” - Marilyn Manson, 1998. március 3.

^{Fotó: Perou}

DE MI TÖRTÉNT AZ ELMÚLT KÉT ÉVÉBEN?

Könyvet lehetne írni róla, csak már nem érdemes, ugyanis ő maga megtette: 1998. február 14-én jelent meg a The Long Hard Road Out of Hell című autobiográfia, amelynek társszerzője az a Neils Strauss volt, aki a Rolling Stone magazinba és a New York Times-be is rendszeresen publikált már a '90-es években is. A Kurt Cobain halálát feldolgozó írásáért (The Downward Spiral – a Cobain halála előtt hetekkel megjelent Nine Inch Nails-album címére utalva – a szerk.) megkapta az ASCAP (Amerikai Zeneszerzők, Szerzők és Kiadók Társasága) Deems Taylor-díját. Az, hogy Strauss segítségét kérte Manson, az lényegében ugyanaz, mint ahogyan Trent Reznor, az épp előbb említett Nine Inch Nails vezére segítségét is bőven használatba vette 1993 és 1996 között. Mert Manson ismeri a gyengeségeit: látja, hogy milyen dalt, lemezt vagy épp könyvet szeretne, de szüksége van egy komoly tudással rendelkező szakemberre, hogy az végül az pont olyan is legyen.

^{Az önéletrajzi könyv. Fotó: Reszegi László}

A nagy sikert aratott könyv (a tizedik évfordulóra megjelent a magyar fordítás is) mellett négy nappal korábban, 1998. február 10-én megjelent a zenekar első VHS kiadványa is Dead to the World címmel, ami az azonos elnevezésű turné lenyomata volt sok vérrel, káosszal, beteg rajongókkal, hányással és mindennel, ami kell egy ilyen típusú film eladásához. Természetesen senkinek ne legyen kétségei, hogy az 1996-os Antichrist Superstar lemezt népszerűsítő gigantikus koncertsorozat tényleg hihetetlenül vad volt.

A lemez és a koncertkörút felforgatta a zenekar és főleg a frontember életét. Az a sztárszerep, amit azon az albumon mutatott, még nem volt valid a lemez készítésekor, azonban a turné és annak botrányai elrepítették a mainstream média farkaséhes vermeibe őket, valamint kiváltották több millió keresztény ember ellenérzetét, ahogyan legalább ugyanennyi ember rajongását. A név kötelez: Marilyn és Manson. Szép és csúnya. Pozitív és negatív.

De merre lehet folytatni, ha a második albumoddal és annak turnéjával elmentél a falig? Ha azt sem zeneileg, sem szövegileg nem tudod jobban kitolni? Ha fizikailag nem tudsz többet már magadra venni? Akkor a legtöbben vagy abbahagyják, jobb esetben csak nagy szünetet tartanak. De Marilyn Manson ezt csak súlyos áron tehette volna meg. Épp a csúcsok csúcsán volt és jól tudjuk: addig kell ütni a vasat, amíg forró. De ezen stratégiai megfontolás mellett az is minden bizonnyal igaz, hogy kreativitása, motivációja még nagyon sok maradt, új hatások is érték bőven, bejárta a világot, szóval minden adott volt ahhoz, hogy gyorsan munkához is lássanak és elkészítsék a története folytatását. Mert senkinek ne legyenek kétségei: ez az ő zenekara, ez az ő története.

VISZLÁT, TRENT!

Az Antichrist Superstar 1996. október 8-án jelent meg. Az album hét hónapon át készült Trent Reznor New Orleans-i stúdiójában és tényleg mindent beleadtak a közös munkába. Reznor a teljes NIN-stábot berendelte és mindenki hozzátett valamit a lemezhez, ő maga pedig nem csak producerként vett részt a munkálatokban, hanem több dal társszerzője is volt, valamint hangszereken is közreműködött, még John Lennon mellotronját is megszólaltatta az egyik műben. A barátság addigra már évek óta tartott, a korábbi anyagokon is mind ő dolgozott, de a második nagylemez szintlépés volt. Túl nagy lángon égtek együtt, szinte borítékolható volt, hogy ennek szétesés lesz a vége. Így is lett. Az az önéletrajzi könyv olvasása után sem teljesen egyértelmű, hogy a stúdiómunka bizarr módszerei mennyi sebet ejtettek a kapcsolaton, az viszont biztos, hogy a David Lynch-féle Lost Highway film körüli dolgok vágták el a barátságot. Ugyan mind Manson, mind akkori fő alkotótársa, Twiggy Ramirez kaptak cameoszerepet a filmben, de a filmzene összeállítását mégsem rájuk (vagy rá), hanem Reznorra bízta a rendező. Ez elég fájdalmas pont lehetett Mansonnál, ami pont egybeesett a hirtelen jött hírnévvel és gazdagsággal, így könyvébe már nem minden esetben tüntetni fel szép színben a NIN-főnököt. Reznor engedékenyebb volt: nem csak egy régebbi, de egy teljesen új Manson-dalt is feltett a lemezre.

A filmzenealbum végül 1997. február 18-án jelent meg, a Dead to the World turné sűrűjében. Tavasszal újabb szakasza indult el a turnénak, ahová új előzenekarokat hívtak el magukkal: így csatlakozott be hozzájuk a Helmet és a Rasputina. Utóbbi egy New York-i székhelyű alternatív, cselló-alapú zenekar, amelynek alapítója és frontembere az a Melora Creager, aki a Nirvana In Utero turnéjának európai szakaszán volt a zenekar tagja (1994 februárjában és március legelején). A Rasputina lényegében egy átvezető szettet adott a Helmet és a Marilyn Manson fellépése között, de Creager részt vett a fő műsorban is háttérvokalistaként, épp az említett Lost Highway filmhez készített új dal esetében (Apple of Sodom). Manson és Creager jó barátságba kerültek, a hölgy sokat segített akkoriban a frontember fellépőruháinak elkészítésében is. A jó viszony odáig ment, hogy pár héttel a közös turnézás megkezdése után, 1997. április 16-án stúdióba is vonultak együtt, hogy a Rasputina egyik dalának elkészítsék a remixét. A Transylvanian Regurgitations EP végül 1997. augusztus 12-én jelent meg és tartalmaz két remixet is, amelyet Manson és Ramirez készítettek (mindkettő a Transylvanian Concubine című dalhoz készült), de extra hangszeres sávokat is rögzítettek a dalokhoz (Manson: billentyűk, Ramirez: gitár, basszusgitár).

^{Marilyn Manson és Melora Creager (Rasputina) 1997 tavaszán. Forrás: http://a.opillard.free.fr/tfte.htm}

Az új felállású stúdiózás tovább növelte a kedvüket, hogy alkossanak és bebizonyítást nyert számukra, hogy Trent Reznor után is van élet. A következő hasonló alkalomra sem kellett sokat várni, ugyanis a nyári európai turnészakasz után New York-ba utaztak, hogy elkészítsék a Long Hard Road Out of Hell című új dalukat, ami a Sneaker Pimps formációval lett közös alkotás a Spawn című filmhez. Egy harmadik alkalom is volt 1997-ben, hogy új dalt rögzítettek: a The Suck for Your Solution a Howard Stern életét bemutató Private Parts-hoz készült és az első olyan Manson-dal volt, amelynek társszerzője Zim Zum, a zenekar 1996-ban felvett új gitárosa volt. Őt 150 jelentkező közül választották ki.

A Dead to the World turné 1997 szeptemberében ért véget, Manson Hollywood-ba költözött, párja Rose McGowan lett (a Spawn film premierjén ismerkedtek meg az előző hónapban), óriási házat bérelt, amelybe saját stúdiót rendezett be. A The White Room (a nevét onnan kapta, hogy minden fal hófehér volt benne) tökéletes helyszínéül szolgált, hogy megszülessen a következő album és elkezdődhessen a Marilyn Manson zenekar következő érája.

A FEHÉR KEZDET

A fehér falak között már 1997 őszén megkezdődött a lemez dalainak megírása és az első, még korántsem végleges felvételek rögzítése. Még abban az évben az a pletyka kezdett el terjedni (és az MTV is rárepült), hogy a harmadik Manson-lemez producere a The Dust Brothers nevű duó lesz. A dolognak addig csupán annyi alapja volt, hogy mindkét előadónak szerepelt dala a Spawn filmzenealbumon, ráadásul a The Dust Brothers a Korn-nal elkészített közös alkotásának instrumentális verziója helyet kapott Manson Long Hard Road Out of Hell maxiján is.

Bár végül nem a duó kezébe került a lemez összeállítása, de tény, hogy később, de még a lemez megjelenése előtt volt közös projektjük: 1998 augusztusában, a Mechanical Animals megjelenése előtti hónapban jelent meg a Dead Man on Campus című film (Egy hulla a szobatársam) és annak filmzenéje, amelyre Marilyn Manson egy David Bowie feldolgozást készített (Golden Years), Twiggy Ramirez pedig a művésznevének első felét adó Twiggy-vel, a '70-es évek divatmodelljével közösen készített egy Dusty Springfield átiratot (I Only Want to Be With You). Mindkét dal producere a The Dust Brothers volt, utóbbit ők is keverték és az elektronikus zenei alapot is ők biztosították a dalhoz.

^{A Dead Man on Campus filmzene CD-n és kazettán. Fotó: Reszegi László}

1997 decemberében az a hír is elterjedt, hogy a The Smashing Pumpkins atyja, Billy Corgan bábáskodik a készülő lemezen. Madonna Wayne Gacy, a zenekar akkori billentyűse évekkel később nagyon negatívan nyilatkozott Corgan bevonása kapcsán, állítása szerint mire képbe került, a dalok nagy részét már megírták és csak nagy szavakat pufogtatott, egyfajta új Rick Rubin-nak képzelte magát.

MEGVAN AZ ÚJ PRODUCER

Ha eddig minden lemezed producere Trent Reznor volt, akkor elég nehéz döntés megtalálni a méltó utódját. Akármilyen is lett a viszony közöttük, azt Manson is tudta, hogy nem lesz könnyű pótolni a mentorát. A végső választás Michael Beinhorn lett, aki előtte olyan előadók lemezein dolgozott, mint Herbie Hancock, a Red Hot Chili Peppers, Ozzy Osbourne vagy a Soundgarden. Amikor igent mondott a Manson-albumra, épp Courtney Love zenekarának, a Hole-nak készítette a lemezét (Celebrity Skin). Az és a Mechanical Animals végül egy hét különbséggel jelent meg 1998 szeptemberében.

Beinhorn mindig is híres volt sznobizmusáról és maximalizmusáról, aki őt választja, nagyon sokat fog dolgozni. Mansonék esetében is hasonló volt a helyzet, bár az ő esetük azért speciális, mert csak akkor hívták be a projektbe, amikor a dalok már rég megszülettek és a frontember fejében éles kép volt arról, hogy mit akar ezzel a lemezzel és milyen hangzást szeretne. A gördülékeny közös munka pár hónap alatt lezajlott, Beinhorn még egy dalban billentyűn is közreműködött (zenei karrierjét is billentyűsként kezdte a '70-es évek végén).

BOWIE, NEM BOWIE

Ahogy körvonalazódott a hangzás, a stílus, a glam rock világa rajzolódott ki az új anyagból. És persze szinte mindenki legnagyobb példaképe: David Bowie. A '70-es évek kiábrándultsága, a hippikorszak optimizmusának elmúlása, a ridegség, a sminkek, a flitterek, a drogok, a depresszió, a szintetikus hangok, az előadói metamorfózis mind-mind Bowie-hatást mutattak, amit a zenekar nem is akart tagadni. Nem is lehet. És nem is kell. Az album ezen a ponton formát öltött: szép, csillog, de közben rideg, hideg és félelmetesen magányos, kiábrándult és depresszív. Nincs düh, nincs agresszió. Nyoma sincs az Antichrist Superstar beteges, szennyes világának. Ez már Kalifornia, az üresség földje.

^{Omega, a tökéletes rocksztár? Fotó: Reszegi László}

IMÁDNAK, AMIKOR A CÍMLAPON VAGY

A lemez felvezető kislemeze a The Dope Show lett, amelynek videója 1998. augusztus 20-án debütált az MTV-n. A videóban megláthattuk Manson visszavágott, vörös festett haját és egyszerre mutatta meg a lemez skizofrén koncepcióját. A klipben számos rejtett utalás fedezhető fel, a többségük Alejandro Jodorowsky A szent hegy című filmjéből származik, de szemfüles nézőknek a David Bowie főszereplésével megvalósult A Földre pottyant férfi című film is könnyen eszükbe juthat. A klipben Twiggy Ramirez Gene Simmons (KISS) egyik basszusgitárján játszik, amelyet a rocklegendától kapott ajándékban.

^{A The Dope Show kislemez számos kiadása. Fotó: Reszegi László}

AKEZDET ÉS A VÉG

Az album különleges koncepciója, hogy olyan, mintha két rövid album lenne összegyúrva egybe. Egyes dalokban Marilyn Manson alteregóga (vagy akár önmaga) Alfa, a magányos, beilleszkedni nem tudó, kitagadott, lesajnált és különc ember, aki keresi a helyét. Más dalokban ő Omega, a rocksztár, akinek lázadását eladható termékké csomagolták és jól el is adták. Omega már üres, tipikus sztár, akit Hollywood (vagy Holy Wood?) megrágott és lenyelt: szánalmasan kiszámítható. A lemez tizennégy dalából hét Alfához köthető, hét pedig Omegához. Ezt a szövegkönyvben jól is el szeparálták egymástól: a booklet közepén meg kell azt fordítani. A dupla vinil kiadáson pedig konkrétan külön lemezekre tették az Alfa és Omega dalokat, így azon teljesen más dalsorrend van, mint a CD és kazetta kiadásokon. És ha már a kiadásoknál tartunk: a legtöbb CD verzió multimédiás részt tartalmaz, amellyel megtekinthető két festmény, miközben szól egy cím nélküli, tizenötödik dal. Mind a CD verzió, mind a kazetta kiadás tokja átlátszó kék, amelyekkel rejtett üzenetek jelennek meg a tokot a booklet fölé tartva. Később számos extra kiadás is megjelent: Németország két különleges verziót is kapott: az egyik a Saturn áruházakban volt kapható és egy kihajtható kartonfigura járt a CD-hez, a másik egy limitált Tour Edition, amihez egy VCD-t tettek ajándékba, rajta néhány videóval. Ez volt az első VCD kiadványa a zenekarnak. 1999-ben érkezett még két Tour Edition Európának: az egyik a borító rajzolt változatát tartalmazza, benne pedig egy extra füzet, amiben az I Don’t Like the Drugs (But the Drugs Like Me) klip kockái vannak megrajzolva egyfajta képregényként. A másik kiadás csak promóciós céllal készült, egy 10”-es kék tokban jelent meg és sorszámot is kapott mindegyik darab. 1000 példány készült belőle.

^{A második kislemez különböző kiadásai. Fotó: Reszegi László}

SLÁGERPARÁDÉ, HIDEGRÁZÓS MAGÁNY, DROGHIMNUSZ ÉS A ROCK HALÁLA

Kezdjük hátulról: mi is a rock igazi halála? A kapitalizmus? A nagy kiadók? A kapzsi menedzsment? A termékké vált dalok? Vagy mind egyben? Nem tudni, de az biztos, hogy Omega és zenekara, a Mechanical Animals már rég önmaga paródiája. Aki figyel, itt is látja a Bowie párhuzamot: az ő kitalált karakterének is volt ”saját” zenekara, a legendás Spiders From Mars 1972-ből. Ziggy Stardust pedig most is vörös, csak rövidebb a neve és rekedtebb a hangja. Az album második kislemezének kimásolt I Don't Like the Drugs (But the Drugs Like Me) az album legtöbb embert bevonó szerzeménye, ugyanis nem csupán egy pornószínésznőkből álló kórus énekel benne egyházi stílusban remek refrént, de közben Dave Navarro (Jane's Addiction, Red Hot Chili Peppers) is gitározik benne.

^{A harmadik kislemez, a Rock is Dead egyes kiadásai. Ezt a kiadványt a Maverick gondozta, ugyanis a The Matrix című film kapcsán jelent meg. Fotó: Reszegi László}

MINDEN ÖTLET ÚJRAHASZNOSÍTOTT?

Ilyen sem volt még, de egyből választ kap a kérdés: igen. A Mechanical Animals úgy lett a '90-es évek egyik legjobb és legtökéletesebb rocklemeze, hogy minden másodperce emlékeztet valamire a zenetörténelemből. Süt róla a '70-es évek glam világa, Bowie mellett említhetjük a T. Rex-et, a Rolling Stones hedonizmusát, John Lennon kiábrándultságát és társadalomkritikáját és a KISS extrém megjelenését.

^{Marilyn Manson, a jól eladható termék. Fotó: Reszegi László}

^{Coma White, a fehérség, az üresség. De ki vagy mi volt ő? Egy szerelem egy nő iránt? Vagy csak a drogok iránti szerelem? Vagy csak a függőság metaforája? Fotó: Reszegi László}

Az album nem akarta elrejteni a hatásokat, sokkal inkább mutatta azt meg, hogy a hatásokat hogyan lehet az adott korban legjobban megmutatni, átadni és feldolgozni. Az internetkorszak hajnalán, a '90-es évek végén a drogokkal, celebekkel és kiégett sztárokkal teli világban tényleg termékké vált Marilyn Manson is. De vajon ugyanúgy megelőzte ezzel önmagát, mint ahogy az előző lemezen a rocksztárságát? Vajon ezzel a lemezzel vált igazán termékké vagy már 1997-ben is az volt? Ő akkor önmaga paródiája volt vagy csak a lemezen mutatta meg, hogy mi is lehetett volna belőle? Megannyi kérdés, amelyekre nincsenek egyértelmű válaszok és ez így is van jól. A Mechanical Animals okos, szép, szomorú, néhol harcias, néhol elengedő, de mindvégig izgalmas és őszinte album, amely egyszeri és megismételhetetlen időszaka volt a zenekarnak.

^{"Mindez a csillogás olyan hideg". Fotó: Reszegi László}

EZ NEM ÉN VAGYOK, ÉN NEM VAGYOK MECHANIKUS

De, ez vagy. Te is és én is. Nem kell ahhoz fém váz, hogy mechanikusak legyünk és nem kell ahhoz sztárok világa, hogy azt érezzük: kiüresedtünk, a nagy fehérségben vergődünk, szeretnénk érezni valamit, valamiket, de nem sikerül. Kicsúszik a világ a talpunk alól, a kontroll rég elveszett és világunkat hajtó erők legyőznek bennünket. Mind Alfa, mind Omega csak a rendszer része: nem különlegesek, nem egyediek. Mindegyikből akad bőven, hiszen mind mechanikus állatok vagyunk.