- Egy számomra fontos kérdéssel kezdem, mert nagyon érdekel, mert valaki mondta nekem. Igaz, hogy te tervezted valamelyik Hungária lemez borítóját?  

- Hát az valóban rettenetesen menő lenne, de bevallom őszintén, hogy akkor én “még gyerekcipőben jártam”, hiszen a NAGY Hungária éveiben, 1980-83 között alig múltam tíz, tizenegy éves. Én Fenyő Miklós “Minden kocka fordul” című nagylemezének  borítóját terveztem, de a 90-es évek eleje óta számos projectben dolgoztam vele. 90-ben ismerkedtünk meg rock and roll körökben. Először ifjú rockabilly zenészként ismert meg engem, de hamar kiderült, hogy grafikus vagyok, illetve akkor már a Képzőművészeti Főiskolára jártam, ami a mai MKE, és kezdett bevonni grafikai, látványtervezési dolgokba. Én terveztem például az 1995-ös nagy,  Budapest Sportcsarnokban tartott koncertjének díszletét, ahol tűzfal méretű képregényoldalak vezették végig a közönséget Miklós életén, a gyermekkortól Amerikán át a Hungária nagy korszakáig. Még az utóbbi években is részt vettem komoly fotózásokon mind fotós, rendező, stylist. De 1998-ban én terveztem az Operettszínházban nagy sikerrel bemutatott Hotel Menthol Musical plakátjait, lemezanyagainak grafikáit,  reklámanyagait, és a darab különböző stílusmunkálataiba is bevontak, mint “rock and roll szakértő”. És ebben az évben ért az a szerencse is, hogy a csaknem 15 állomásos nyári, nagyszabású turnéban szólógitároskén játszhattam a kísérőzenekarában, ami számomra elképesztően nagy élmény volt. Én a Hungáriának köszönhetem, hogy a könnyűzene útja beszippantott. A rock and roll meghatározta az életemet,  határozza a mai napig, és a Hungária lett életem legfontosabb együttese. Mindezek után megélni, hogy hatalmas színpadokon, néha többtízezer ember előtt Fenyő Miklóssal és Novai Gáborral állhatok a színpad közepén a legendás szólókat játszva, valóban felfoghatatlan élmény volt, és az egyik csúcspontja a zenei pályafutásomnak.

- Emlékszel mikor találkoztál először a zenével?

- Ha leszámítjuk a bölcsődés dalocskákat, vagy gyermekdalokat, amiket tanítgattak nekem, akkor 3-4 évesen, valamikor a 70-es évek közepén az első, és sokmindent meghatározó zenei élményem Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátéka volt, amit kívülről fújtam, többször is elvittek az Erkel Színházba megnézni, ahol a tűzpiros egyenruhás huszárok éneklik ezeket a lüktetően ritmusos dalokat. Talán itt kezdődött minden, mert a nyomasztó, ködös, szürkés-barnás 70-es években, ahol a televízióban látott magyar könnyűzenétől, a “keményrock”-tól, vagy a slágerektől a világból kifutottam, mágikusan hatott rám, ahogy nagyon színes ruhákban ritmusosan, húzósan, huszárosan énekelnek. Valószínűleg pár évvel később a Hungáriában is ez a kombináció ragadott meg, hiszen a kopott farmerek és hosszú hajak világában, valamint az akkor nekem értelmezhetetlen diszkóaurában teljesen elvarázsolt, hogy marcipánszínű zakókban, napszemüvegekben, fiatalosan pattogva játszanak elképesztően ritmusos zenét. Az igazsághoz tartozik, hogy a 70-es évek jó részét egy háromgenerációs lakásban töltöttem, ahol anyai nagyszüleim otthonában laktunk egy félreeső szobában szüleimmel. Akkor ez nem volt ritka modell a maguknak saját lakást biztosítani nem tudó fiatal házasok életében. Ennek ellenére ez az én sorsomban fontos volt, mert a nagyszüleim elkötelezett komolyzene-rajongók voltak, főleg nagyapám, és - mivel a szüleimnek egy ilyen háztartásban nem nagyon volt lehetőségük a saját ízlésüknek megfelelő zene hallgatására - éjjel nappal a klasszikus zenei darabok bakelitjei forogtak. A János vitéz is innen jött. De elsősorban Mozart, az olasz és francia bel canto operák mentek, Rossini, Donizetti, vagy a későbbiek, Puccini, Rossini, és mindenek felett Verdi operái, amik nagyon fülbemászó, és mégis drámai dallamvilágukkal mélyen belémhasítottak. Ezért azt kell mondanom, hogy az alapgondolkodásom klasszikus zenei, még akkor is, ha a saját zenei életem másfelé vitt.

-Széles skálán mozog a zenei ízlésed. Ezt beleviszed a saját szerzeményeidbe is?

- Az általam írt dalokban gyakran felfedezem, hogy dallamok, szerkezetek, ritmusok, mondanivalók nagyon messziről, de valahonnan mégis innen jönnek. Ha belegondolounk abba, hogy egy 5-6 éves gyereknek az Erkelben egy Varázsfuvola a harmadik sorból mit jelentett, fényekkel, jelmezekkel, elképesztő hangzással, akkor az szinte egy Gyűrűk ura volt. Azért ez beleég egy kisgyerek retinájába. És ilyen hatások mellett a kor könnyűzenéje, az akkori rockzenekarok egyszerűen nem is tudtak bejutni a gondolatvilágomba. Sokat mond az is, hogy a Hungária volt az egyetlen, ami képes volt átütni ezt a falat, és valami hasonló élményt adni. Utólag úgy gondolom, hogy a Hungária elsöprő sikerének titka társadalmi méretekben is az lehetett, hogy a Kádár korszak nyomasztó, színtelen, hétköznapjaiba bele tudtak vinni egy színes álomvilágot, ami az emberekkel feledtette, hogy hol élnek valójában. Egy fantáziadrog volt leíró részekkel, ahol a lemezek első dalaiban “betöltik a pályát”, és onnantól kezdve már ott vagyunk, nem a valóságban. És talán az Aréna lemez azért volt kevésbé sikeres, mert visszakanyarodott a szocreálba, oda, ami elől az emberek a Hungáriába menekültek. 

- A Gunning Dogs a kilencvenes években úttörő volt hazánkban, a rockabilly közegben valóságos legendának számít a zenekar, noha alig pár évig működött. Mi volt a legendává válás titka? Azon túl, hogy Fácán, Singer és Te voltatok benne, és mindhárman a rockabilly bástyái lettetek. 

- A “Gunning Dogs jelenség” egy nagyon összetett kérdés, én is sokat gondolkodom rajta a mai napig. Valóban úttörőnek számított a hazai rockabillyben, de az igazsághoz tartozik, hogy a 80-as évek legelején volt egy együttes, a Clips, ami a Stray Cats-hez hasonló rockabillyt igyekezett játszani a zseniális Jáki Attila gitárossal, de valamiért nagyon hamar, néhány felvétel után eltűntek a színről. A pontos okokat nem ismerem, de akkor tombolt az aczéli kultúrpolitikai, és a Hungária, majd a Dolly Roll rock and roll fényfalán nagyon nehéz volt áttörni, vagy talán egyenesen lehetetlen. Ami a Gunning Dogs-t illeti (1989-95 között működött), több összetevőhöz is köthető a siker, és a mai napig “élő legenda” státusz. Azért tettem idézőjelbe, mert sok külső körülmény is szerepet játszott a jelenségben.

Rám nagy hatással volt középiskolai éveim alatt a Stray Cats, főleg az első album, amiben volt valami punkos, rockos, és mégis hihetetlen színvonalas rockabilly, olyan gitárjátékkal, amit korábban a rock and roll-ban nem hallottam. Akkor eltökéltem, hogy ilyen jellegű triót alapítok, méghozzá nagybőgőssel, ami 89-90-re össze is jött. Ilyen felállást azelőtt nem látott Magyarországon senki, és ez nagyon érdekesnek és egzotikusnak bizonyult. A másik nagyon szerencsés csillagzat a rendszerváltás volt, hiszen egyszerre szabad lett a pálya, és a közönség minden csoportja nyitott volt mindenre. Mivel nem volt internet, nem volt közösségi média és videomegosztó, minden sarkon nyílt egy klub, és sok volt a fellépési lehetőség Budapesten, és vidéki klubokban, egyetemeken. Ezzel egyidőben elindult egy hatalmas rock and roll nosztalgiahullám is, amit talán a rendszerváltás hozott életre. “Meghalt a kommunizmus, éljen a ROCK AND ROLL!”. A Cadillac együttes fesztiváljai óriási számban vonzották az érdeklődőket, a televízió is közvetítette. De persze nem csak ez volt a Gunning Dogs mögött, de alapvetően ez volt a környezet, ami ma nem adatik meg egy fiatal együttesnek. Azt is fontos kiemelni, hogy a rendszerváltáskor teljesen átstrukturálódott a lemezkiadási piac. Megszűnt a nagy állami kiadó, vagy a 80-as évek végén megjelenő pár nagy magánkiadó egyeduralma, és számos cég alakult. Létrejött egy piaci verseny, és keresték a tehetségeket, akikkel nagylemezeket lehet kiadni a nyitott piacon. Nekünk is nagy lehetőség volt ez, mert az akkor már számos sikerprodukciót piacra dobó Proton kiadó látott bennünk fantáziát, és kiadta a lemezünket (kazettánkat…) 1992-ben. Egy ilyen kiadói háttérrel az együttesnek voltak sajtómegjelenései ifjúsági, zenei lapokban, tévéműsorokban, szerveztek és legyártottak videoklippet, ami akkor nagy dolog volt, és sorolhatnám. De persze azt gondolom, illetve merem remélni, hogy a társadalmi helyzet, a kiadók piacának fellendülése és a felállás mellett nyilván a zene is megfogta a közönséget. Nem csak a Stray Cats-től játszott dalok, hanem az együttes saját számai is, amik - számomra is meglepő módon - máig nagy kultuszt hordoznak az akkori közönség tagjai között. Némelyiket szinte himnuszként éneklik. Ebben szerintem nagy szerepe volt a szövegeknek, amik közül néhány messze túlmutat a szokásos kliséken, a “gyere baby bulizni az 59-es verdával” sablonokon, és mond valamit azoknak, akik ezt hallgatják. A legkiemeltebb ilyen dal a Házőrző blues volt. A rockabilly közeget mindig is jellemezte egyfajta számkivetettség érzet, ami meghatározta a keménymagot. Nem értik őket, megbámulják, de inkább megvetően, nem néz rájuk jó szemmel a többségi társadalom, és ezért csoportokba, bandákba verődve érzik jól magukat, ott élhetik meg, hogy tartoznak valahová. És ez a dal talán mondott nekik valamit, amiben a sorok között magukra ismertek, és beléjük tudott markolni. Azt érezhették, hogy ez az együttes érti őket, ők is olyanok, egyek vagyunk. Megérezhették az életük analógiáját, mert a dal egy nyomorúságos körülmények között, egy külvárosi “Kádár kocka” poros udvarán élő házőrző kutya története, aki egyszer csak észreveszi, hogy hosszú évek óta először véletlenül nyitva felejtették a kertkaput. És ez a tudat, ez a felismerés olyan erőket ad neki, hogy szabadságvágyában képes eltépni a láncot, és elfutni a nagyvilágba, ahol a korlátoktól megszabadulva végre megélhet mindent, amitől eddig megfosztotta az élet, és bepótolhatja az elvesztegetett éveket. Hogy a nyitott kertkapu és a láncok eltépése kinek mit jelentett, az nem tudom. De jelenthette a rendszerváltást, jelenthette a saját életében megvalósítható önállósági törekvéseket, vagy akár az 50-es években élt fiatalok lázadását a szabályok, és az őket körülvevő konzervatív, konformista társadalom ellen. És ez szerintem túlmutatott a legtöbb rock and roll dal megszokott tartalmán.

- Miként jutott el hozzád egy olyan rétegzene, mint a psychobilly? Főleg, hogy ebbe a műfaji irányba viszitek a zenekart is.

- Ez is egy érdekes kérdés, és a válasz kicsit visszautal az előzőekben elmondottakra. A rockabilly-nek sajnos van egy nagy paradoxona. És ez az, hogy a műfajt, a hozzá tartozó életstílust az 50-es években azért hozták létre az amerikai fiatalok, mert nem voltak hajlandók korlátok közt élni, amit a konzervatív társadalom rájuk akart kényszeríteni. Nem akarták, hogy bárki megmondja neki, hogy mi az, ami belefér, és mi az ami nem. Azonban azzal, hogy a rockabilly egy múltidéző, nosztalgiaműfajjá vált, zenéjében, tartalmában, divatjában megteremtette a saját korlátait, határokat szabott a zenében, az külalkban, és - nehéz kimondani - kicsit olyanná vált, mint ami ellen létrejött. Lassan kialakult bennem az az érzés, hogy nincs hova tovább, farkába harapott a kígyó. És akkor kicsit úgy voltam vele, mint a Karinthy novellában a sakkozni nem tudó Cézár, akit elfog a világ legjobb sakkozójának számító kalózvezér, és sakkoznak Cézár szabadságáért. Ha nyer, akkor elmehet. De nem tud jól sakkozni, hiszen csak most hallotta a szabályokat, és a kalózvezér pár perc alatt mattot ad neki. Cézár kérdezi, hogy “Mi az, hogy matt?” - “Hát hogy nem léphetsz sehová. Mert ha ide lépsz, akkor sakkban vagy, ha oda, akkor is, itt meg figurák állnak.” - “Dehogynem léphetek” mondja Cézár, és lelép a tábláról. “De ilyet nem lehet” mondja a kalóz. “Dehogynem, hiszen lent vagyok. Na folytassuk”. Szóval kicsit ezt jelentette nekem a psychobilly, a tábláról való lelépést, ahol azt éreztem, hogy nincsenek határok, minden őrültség belefér, játszhatok olyan hangosan és olyan gyorsan, ahogy akarok, és arról éneklek, amiről csak akarok. És bele tudok ordítani mindent a világon egy olyan műfajba, amit a mai napig sokkal inkább játszani szeretek, mint hallgatni, mert elképesztő adrenalin-bombát ad a psychobilly színpad az előtte örvényszerűen pogózó (wreckingelő) közönséggel. A sakktábláról való lelépésben, és abban, hogy észrevettem, hogy van széle, és azután is van élet, nagy segítségemre volt az öcsém, Tamás, aki a Gorilla bőgőse mindmáig. Ő nálam jóval fiatalabb, és a Gunning Dogs-os éveim alatt már a psychobilly felé fordult, és a hatására kezdtem el a műfajt hallgatni, ami aztán beszippantott. Persze a Gorilla megalakulása nem volt egy éles műfaji váltás, mert először kicsit keményebb rockabilly jött, aztán mégkeményebb, aztán hopp, megjött a psychobilly.

- Ebben a műfajban, ki vagy kik voltak rád a legnagyobb hatással? 

- Nekem nagyon fontos a zene kidolgozottsága, az összhangzatok, a precíz hangszeres játék, elsősorban a Nekromantix volt rám nagy hatással. A fergeteges nagybőgőzés, amit Kim Nekroman hozott, a kidolgozott gitártémák, a többszólamú ének, igényes stúdióhangzás, hatalmas életerő. A Nekromantix mellett a Mad Sin akkori albumait is nagyon szerettem, de például a kicsit korábbi, a 80-as évek elején, közepén alakult, máig aktív holland Batmobile is kifejezetten a kedvenceim közé tartozott.

- Ha már szóba jött a grafikus munka, a zenekar teljes arculata a te kezed nyoma?

- Igen, természetesen. Bár sok lemezünk nem jelent meg, hogy borítók tucatjainak a kreditjét tulajdonítsam magamnak. Azonban a zenekar fotói, hajdani megjelenései általában közös agyszüleményeink voltak.

- Az együttesetek neve Gorilla, honnan jött a név? Miért pont Gorilla? 

- Igen, ennek van története, és kicsit benne van az eredeti szakmám, a reklám is. Nem egyszerű rockabilly zenekarnak nevet választani - mert a Gorilla eredetileg annak indult, - hiszen mindent elcsépeltek már. Nem akartuk a szokásos “Valaki és a valamilyen valakik” agyonhasznált klisét bevetni, így aztán egy Stray Cats dal nyomán Hot Rod Gang lettünk. Dehát ez sem bizonyult túl fantázadúsnak, ráadásul kiderül, hogy még vagy féltucat zenekar fut ezen a néven. (Google keresére még nem volt lehetőség, ez talán enyhítő körülmény. És amikor közeledtünk a psychobillyhez, akkor valóban olyan nevet kellett választani, ami hosszú ideig kitart. Az elsődleges szempont az volt, hogy magyar név ne legyen, hiszem akkor már felvillant a külföldi szereplés lehetősége. Angol nevet meg azért nem akartunk, mert itthon talán kicsit sznobnak hangzik, és a műfajon belül szintén agyonhasznált módszer. És akkor jött az ötlet, hogy legyen olyan név, ami minden nyelven ugyanúgy van. Nem egy angol szó, amit mindenhol ismernek, hanem egy olyan név, ami a világ legtöbb népének, európai kultúrkörben, de Ázsiában is ugyanazt jelenti a saját nyelvén. Ekkor jött a Gorilla, ami - mivel latinból ered - nem számít külföldi szónak sehol. Az is a név mellett szólt, hogy kifejez valami őserőt, dinamikát, zabolátlanságot, vadságot, ami első olvasatra átjön. És akkor itt a reklámgrafikai része: Olyan szó kellett, ami veszett jól néz ki leírva. Ha az ember egy fesztiválon fellép, akkor ez a szó jócskán kiugrik a nevek közül, és ha vezető zenekarként szerepel, akkor ordít a plakát tetején.  Gyakran ért minket az a vád - Magyarországon - hogy lenyúltuk a Gorillaz együttes nevét, de az igazság az, hogy mi 4 évvel korábban alakultunk. A dolog pikantériája, hogy hozzánk hasonlóan a Gorillaz együttesnek is van egy Ghost Train című dala, ami miatt mégtöbb vád ért bennünket koppintás gyanánt, de a mi dalunk az 1998-ban felvett lemezünkön van, míg a Gorillaz dala 2002-ben született. Persze nyilván egyik részről sincs benne szándékosság.

- Külföldön sokkal sikeresebb a zenekar, mint idehaza, betudható ez annak is, hogy Magyarországon nem annyira befogadóak zeneileg az emberek. Csak a rádióból tájékozódnak. Hány országban koncerteztetek? 

- Hogy a Gorilla miért volt külföldön sikeresebb, az egy jó kérdés. Bennünk fel sem merült a külföldi pályafutás, itthon próbáltunk kiadókat keresni, de mikor az egyik multinál azt szabták feltételül, hogy spékeljük meg egy kis dance-s alappal, akkor feladtuk. A kiadók akkor már nagy neveket kerestek, akik, - ha tiszavirág életűek is - de ideig óráig uralni tudják a slágerlistákat. Ebbe mi nem fértünk bele. Egy ausztriában felnőtt, magyar származású psychobilly zenész, Stefan Foster, akivel az internet egy akkori chatszobájában ismerkedtünk meg, beajánlott egy német kidaónak, aki ezzel a műfajjal foglalkozott. Azért mondom, hogy “aki”, mert általában ezek az alterntív kiadók egy-egy producerhez, és néhány segítőjéhez köthetők. De a Crazy Love Records a nagy kiadók közt volt, a legnagyobb fesztiválokat szervezte. Meghívtak minket egy válogatás albumra 1997-ben, és számunkra is érthetetlen módon hatalmas sikere lett a Coma című dalnak, ami meghozta az első lemez lehetőségét. Ekkor léptünk fel először egy nagy, esseni fesztiválon, és onnantól beindultak a külföldi koncertek. Nagy Britanniában nem játszottunk még, de a kontinentális Európa szinten minden országában, van, ahol 8-10 alkalommal is, önálló koncerteken, és fesztiválokon egyaránt. De játszottunk többször az Egyesült Államokban, kétszer Los Angelesben és egyszer Santa Ana-ban, de volt két koncertünk Brazíliában is, ezenkívül számos alkalommal játszottunk Ukrajnában és Oroszországban is. Ez utóbbi két ország háborúja nagyon fájdalmasan érint bennünket, mert minket mind a két helyen szeretettel fogadtak, nagy rajongással vettek körül, és most a szemünk láttára váltak a legvéresebb ellenségekké, ami a rajongótáborokat is drámai módon szakította ketté. És sajnos mi is kerültünk olyan helyzetbe, hogy egyes rajongók, szervezők a háború kapcsán a mi normarendszerünkkel összeegyeztethetetlen dolgokat írtak, mondtak, vagy látványosan örvendeztek az egyik népet ért rettenetek miatt, amiért meg kellett velük szakítani a kapcsolatot.

- Mi volt  legnagyobb elismerés számodra és a zenekar számára?

- Az igazság az, hogy nem tudnék ilyet mondani, mert minden külföldi koncertet (és persze a néhány hazait) óriási elismerésnek élünk meg. Hogy távoli országokban jegyért állnak sorba, hogy bennünket lássanak, az hatalmas dicsőség és ajándék az élettől, legyen szó többezres fesztiválról, vagy valamelyik skandináv ország kis klubkoncertjéről. Hatalmas megtisztetletés minden alkalom, mikor a műfaj nagy neveivel állhatunk színpadra, akiknek zenéjét hajdan másolt kazettákról hallgattuk. Legutóbb a spanyolországi Pineda De Mar-ban rendezett Psychobilly Meetingen szombaton voltunk az egyik headliner, és a The Jets együttessel álltunk egy színpadon, akik a rendszerváltás idején zenéjükkel - felvételről… - betöltötték a magyar rockabilly klubokat.

- Én a civil életből is ismerlek, és tudom mennyire szerényen kezeled az elért sikereidet. Gretsch Endorser vagy, elég illusztris társaságba kerültél. Itthon kevesen vagytok ilyen titulussal. 

- Igen, az életem egyik legnagyobb szakmai elismerése volt. Tudtommal a kiváló Silver Shine együttes vezetője, Ati Edge rendelkezik még ezzel a státusszal Magyarországon. Nagy büszkeséggel mondanám, hogy nekem volt Magyarországon először Gretsch gitárom, de ez nem igaz. Pár évvel előttem Harsányi Zsolt (Cherry, Fenyő Zenekar) vásárolt egyet használtan, valamint kevéssel előttem Kiss Tibi a Quimbyből is vett egy használt darabot Amerikában. De talán én voltam az, akinek először volt új Gretsch modellje, ez 6120-as, és akinek a színpadi jelenlétéhez leginkább hozzá tartozott a nagytestű, élénk narancs gitár. Már több, mint 15 éve használtam mindenhol, minden lemezen, minden fellépésen, mikor egy amerikai psychobilly gitáros, Jamie Kouma felhívta a Gretsch gyár figyelmét, névszerint Joe Carducci-nak szólt (Mr. Gretsch), aki a Gretsch gyár termékmanagere volt akkor már lassan harminc éve, és aki nagyon ismert gitáros körökben, hiszen nemrégi nyugdíjazása előtt tucatszám szerepelt a Gretsch-et népszerűsítő videókban, hangszerkiállításokon készített riportokban. Szóval elkezdték figyelni a munkásságomat, és egyszercsak felhívott Carducci - Zuglóban… -, hogy szeretnének nekem Endorser státuszt adni, valamint kapok egy cikket mint “Featured Artist” a gretsch.com címoldalán az adott hónapra. Jó hosszan beszélgettünk. Ez elképesztően nagy dolog volt, mert akkor Európa keleti felén még senkivel nem álltak szóba. Ez azt jelentette, hogy joggal használhatom az “Endorsed by Gretsch Guitarts” logót bármely platformon, ami egy minőségbiztosítás, és hivatalos elismerése a munkásságomnak, melyet az ő hangszerükkel műveltem. Máshogy állnak az emberhez a zenészvilágban, a közönség, a szervezők, ismert, akár világhírű előadók, gyártók, vagy szakmai kérdésekben a világ legismertebb technikusai, mint pld. Tom Vincent “TV” Jones fogad el Facebook ismerősnek, aki gyakran segít nekem Gretsch-technikai kérdésekben. Emellett nyilván kedvezményesen vásárolhat az ember a termékpalettáról, és én is így jutottam hozzá a második komoly Gretsch gitáromhoz, egy Broadkasterhez 2019-ben. Szóval hatalmas büszkeség számomra.

- A sziget fesztivál egyszer felhasználta a dalotokat, ha jól tudom engedély nélkül.  Mesélnél róla?

- Ez egy régi történet, nem is szeretném nagyon piszkálni a múltat. Ez 1999-ben történt, mikor a szerzői jogok helyzete közel nem volt olyan módon tisztázva, mint ma, és mi is kellő elővigyázatosság hiányában mentünk bele néhány dalunk felhasználásának engedélyezésébe. Ebből támadt némi jogi vita, de pár nap alatt még a Sziget megkezdése előtt ez rendeződött, és többek közt ennek köszönhetően egymás után zsinórban három Szigeten is sikerült nagy koncertet adni a Wanted sátorban, ami a Nagyszínpad után a legméretesebb koncerthelyszín volt azokban az években.

- Ha visszarepülhetnél bármelyik korba, és csak egyetlen koncertet nézhetnél meg, melyik lenne az?

- Ha a rock and rollt vesszük, akkor ez természetesen nem lehet más, mint a Hungária legendás “Hotel Menthol” koncertje, amit 1982 március 27-én adtak a Budapest Sportcsarnokban. Sajnos annak idején még nem voltam elég idős ahhoz, hogy ilyen koncertekre eljuthassak. De az igazság az, hogy Hungáriát sokszor láttam, és ha tényleg csak egy lehetőségem lenne, akkor Bach orgonajátékát hallgatnám meg a lipcsei Szt. Tamás templomban mondjuk 1743-ban.

- Gorilla zenekar tervei között mik szerepelnek? Album? Koncert? 

- A Covid eddigi évei miatt a zenekarunk picit megtorpant, a 25 éves jubileumi koncertünket is keresztülhúzta a járvány miatti lezárás 2020 áprilisában. Ezért most minden fronton szeretnék restartolni az együttest. Új dalokkal is készülünk, de ami nagyon fontos, az egy magyarországi koncert megszervezése, hiszen lassan több, mint 5 éve nem álltunk hazai színpadon. De ami késik, az nem múlik.

- Jól érzem, hogy egy elégedett ember vagy? 

- Azt gondolom, hogy maximálisan. Szakmailag és magánéletileg is. Hogy ez mennyire elégedettség, vagy valami más, azt nem tudom. Mindenesetre nem él bennem a “lehettem volna” fájdalma. Ezt minden irónia nélkül mondom. Pont annyit kaptam a sikerekből, hogy nem ettem túl magam, nem rontottam el vele a gyomrom. Voltak és vannak is sikeresebb, és kevésbé sikeresebb, sőt mondhatom, hogy sikertelen időszakok is az életemben, de ahogy azt Mérei Ferenc a neves pszichológus mondta egy interjúban régen, hogy a hiteles élet titka, hogy nem kell mindig jól járni.  Aki örül annak, hogy időnként jó volt, sikeres volt, az egy hiteles és elégedett ember lehet. Ha akar.