Karácsony-fajták

Öt ország, öt különös karácsony

Ahány ház, annyi szokás, ahány ország, annyiféle karácsony – legalábbis a külsőségeket tekintve, hiszen a dátum adott, a keresztény kultúrkörben az is, hogy épp mit ünnepelnek. Abban viszont már nincs akkora egyetértés, hogy hogyan. Izland: könyvmolyok és bilinyaló manók. Olvasni jó. Karácsonykor olvasni is jó, de nem számít hagyománynak – legalábbis a legtöbb helyen. Izlandon viszont igen, aminek több oka is van. Az egyik az, hogy ott már nagyon régóta mindenki tud olvasni, a másik pedig az, hogy a második világháború alatt a legolcsóbb és leginkább praktikus ajándék a könyv volt: mindenből hiány volt, papírból viszont éppenséggel nem. Ez az izlandi kiadóknak persze nagyon jól jött, de nem is nagyon kellett győzködni a lakosságot arról, hogy olvasni jó, Bernáth István irodalomtörténész-műfordító a Három izlandi történet című könyv előszavában már ismertette a nagyközönséggel, hogy a sziget lakói hagyományosan szeretnek írni-olvasni, olyannyira, hogy 1969-ben az országban 290 lakosra jutott egy kiadott könyvcím. Összehasonlításképp: Magyarországon ugyanebben az évben, amikor a könyvkiadók még jelentős támogatásokban is részesültek, 2000 főre jutott egy új cím. Az olvasásnak Izlandon addigra már komoly hagyománya volt: a zord telek miatt a fiatalon leölt állatok bőréből kiváló minőségű pergamen készült, amire az ottaniak bőszen írtak is, egyebek mellett ennek köszönhetjük Snorri Sturluson költő prózai Eddáját is. Japán: csirke csirkével. Ha karácsony és Japán, akkor KFC – egy ideje már lehet róla tudni, hogy a hetvenes évek óta valamiért a gyorsétteremlánc az országban egybeforrt a karácsonnyal, olyannyira, hogy az ottani éttermek a forgalmuk harmadát ebben az időszakban bonyolítják le. A zseniális árukapcsolás állítólag Takeshi Akawarának köszönhető, aki az első japán csirkéző igazgatójaként ebben látta meg a megoldást az étterem forgalmának növelésére. Korábban az országban nem igazán törődtek a karácsonnyal, ami, tekintve, hogy a lakosság mindössze 1 százaléka keresztény, nem is olyan meglepő. Az viszont már igen, hogy a kulturális gyökerek hiánya ellenére a japánok nagyjából fele megünnepli a karácsonyt, akár KFC-vel, akár anélkül, bár az ünnep nem egészen úgy néz ki, ahogy Európában megszoktuk: egybecsúszik valamelyest az újévvel, ráadásul a Valentin-nap is nyomot hagyott rajta, így a csirkézés után a szigetországban elsősorban a szerelmesek szokták megajándékozni egymást. David W. Plath amerikai antropológus 1990-es tanulmánya szerint ez volt az egyetlen olyan ünnep, aminek a népszerűsége a második világháború után növekedett az országban; a karácsonyt először a nagyvárosokban kezdték el népszerűsíteni, de nem sokkal a háború vége után már vidéken is egyre többen ünnepelték. Akármilyen meglepőek tudnak lenni az európaiak számára a japán szokások, az izlandiakkal nem tudják felvenni a versenyt: sehol egy gyerekevő macskatroll vagy bilifétises törpe. Kenya: se hó, se fenyő. A fehér karácsony Magyarországon is egyre ritkább, de itt legalább van rá némi esély – nem úgy Kenyában, ahol soha nem is volt. A hóhiány miatt nyomasztó kérdés lehet, hogy akkor min hozza a Télapó az ajándékot (abba, hogy valóban ki hozza az ajándékot, a Télapó, a Mikulás, a Jézuska vagy az Angyalka, most ne menjünk bele: Kenyában a Télapó hozza). Mivel a szán értelemszerűen nem látszik, a rénszarvas pedig még kevésbé illeszkedik a kenyai díszletek közé, mint a hó, a Télapó itt tevén vagy Range Roveren érkezik. Ez utóbbi még az izlandi trolloknál is meglepőbbnek tűnik, az mondjuk már kevésbé, hogy a télapósimogatók ebben az országban is inkább a nagyvárosokban találhatók. És ha már hideg nincs, karácsony viszont van, a karácsonyi menü, legalábbis a Kenya Wildlife Tours tájékoztatása alapján, grillezett mindenféle rizzsel és sörrel. Miután az időjárás-jelentés december 24-re 26 fokot jósol Nairobiban, ez sokkal jobb ötletnek tűnik, mint a töltött káposzta. Mivel nemcsak hó nincs, hanem fenyő sem, a karácsonyfát egyesek valamilyen ciprusfélével pótolják. Egyesült Államok: nyolc óra munka, nyolc óra ropogás. Bár sok minden különösnek tűnhet az amerikai karácsonyban, az egyik legérdekesebb benne a kandallótévé töretlen népszerűsége. A műfajt egyesek szerint a Coca-Cola találta ki, ami valószínűleg ugyanúgy nem igaz, mint az, hogy a Mikulás az amerikai cég reklámjai miatt kapott piros ruhát. Mások szerint a fejlesztést Fred Throwernek, a New York-i WPIX-TV Channel 11 igazgatójának a fejéből pattant ki az ötlet, amit azóta rengetegen másolnak, sikerrel. Ez már valószínűbbnek tűnik: Thrower 1966-ban vetette fel, hogy december 24-re az adón megszakítások nélküli kandallóropogást sugározzanak három órán keresztül, ezzel egy időben pedig a WPIX-FM rádióadón karácsonyi dalokat játsszanak. A kandallófelvétel 17 másodpercenként ismétlődött, és hatalmas sikert aratott, akkorát, hogy bár 1970-ben egy kaliforniai kandallónál új anyagot vettek fel, két évtizeden keresztül folytatódott a műsor. 1990-ben a csatorna vezetősége úgy döntött, hogy nem éri meg a háromórányi reklámbevétel-kiesés, és a kandallót levették a műsorról. A rajongók ezt nem hagyták annyiban, petíciót indítottak, tíz évvel később pedig visszakapták a tévékandallót – de most már számtalan verzió közül lehet válogatni, a Netflixen 2023 utolsó hetében a kandalló volt a második legnézettebb műsor Amerikában, míg a kifinomult ízlésű rajongóknak szánt, nyírfás Fireplace for Your Home: Birchwood Edition volt a negyedik. A Netflix sima kandallós műsorához kanadai fenyőt használtak tűzifának, a műsor rendezője, George Ford két éven át dolgozott a tökéletes kandallófelvételen, végül 200 próbálkozás után készültek el a műsorok. Ukrajna: a nyolc láb benne van a pakliban. Bár egyes források szerint a karácsonyi pók meséje nem feltétlenül Ukrajnából származik, hanem Németországban és Lengyelországban is ismerik, máshonnan nem láttam emlegetni, hogy valakik pókokkal díszítenék a karácsonyfát – ilyesmit előzetesen úgyis csak az Addams családról feltételeztem volna. Mégsem ez a helyzet, úgy tűnik, Ukrajna nyugati részén, illetve az ukrán származású emigránsoknál is gyakran előfordul, hogy stilizált pókhálókkal vagy pókfigurákkal díszítik fel a karácsonyfát. A szokás mögött egy mese áll; a karácsonyi pókról szóló történet sok változatban kering, de nem különböznek egymástól olyan sokban, és ahogy az egyik verzió írója, az amerikai Trinka Hakes Noble is megjegyezte a mese előszavában, ő jól tudja, hogy az ember a karácsonyfával akár egy pókot is bevihet a lakásba, és amikor utánanézett a dolognak, arra is rájött, hogy a pókok díszes hálót szőnek, szóval a pókmese innentől fogva gyakorlatilag igaz (a mesét magát több országban is ismerik, különböző változatokban, így akad belőle svéd, lengyel, orosz, dán és norvég is; ezekben az országokban állítólag szerencsét is hoz, ha valaki pókhálót talál a karácsonyfán). A történet szerint egy erdő szélén élő szegény özvegyasszony egy szép nyári napon leejtett egy fenyőtobozt. A tobozból kiszóródó magok gyökeret eresztettek a kunyhó földpadlójában, az asszony gyerekei pedig megörültek, hogy abban az évben lesz karácsonyfájuk. A fácska szépen is fejlődött, de mire eljött a karácsony, a családnak nem volt elég pénze arra, hogy fel is díszítse a karácsonyfát. A gyerekek szomorúan tértek nyugovóra, de reggel, amikor felkeltek, látták, hogy a fát pókháló borítja, amikor pedig kinyitották az ablakot, a reggeli napfény arany- és ezüstszálakká változtatta a pókhálót (mások szerint ezt személyesen Szent Miklós, esetleg a Kis Jézus tette, abban viszont minden forrás egyetért, hogy innentől fogva az özvegynek és a gyerekeknek nem kellett többé nélkülözniük). Megjegyzendő, hogy Trinka Hakes Noble változatában dupla csavar is található, ott ugyanis nemcsak a történetben szereplő emberek, hanem a pókok is szegények, de karácsonyi jelleggel annyit elárulhatok, hogy a végén minden jóra fordul.

forrás: qubit.hu