Dr. Páli Tibor biofizikus, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, aki mintegy négy évtizede a biomembránok és membránfehérjék nemzetközileg is elismert kutatója. Egyrészt. Másfelől zenész, akit a tilinkó és a doromb hangja mentett meg a kutatói munkába való teljes bezáródástól. A főként moldvai zenét játszó Terebes és az elektroakusztikus hangzásokkal is kísérletező Gyalogfény zenekarok társalapítója, emellett tagja a szegedi Népzenei Kamaraműhelynek, a Csergő Bandának és a Keep Smiling Jazz Vocal zenekaroknak is. Énekel, valamint kobzon és dorombon játszik. Olykor hangfürdőnek nevezett meditációkat szervez, zsongító gongszóval, rafinált természetutánzó és szintetikus pszichoakusztikus hangokkal. Tekintélyes akusztikus és elektronikus hangszergyűjteménye és megannyi hangtechnikai felszerelése van, számos lemez hangmérnöke volt. 

A kérdés egyszerre szól az akadémiai kutatóhoz és a gyakorló népzenészhez. Voltaképp mi is a zene? 

A levegő rezgéseit fölfogja a fülünk, az agyunk pedig mindezt mindenfélére fölhasználja. Az agyunkban minden mintázatok szerint tárolódik. A mintázatokat az idegsejtek kapcsolódási hálózata jelenti. Ezek a mintázatok, amelyek az érzékszerveinkből az idegszálainkon át érkező hatások nyomán alakulnak ki az agyunkban, folyton változnak, mert változnak az idegsejtek kapcsolódási erősségei. Egy kép eleve mintázatként éri el az idegrendszerünket, hiszen a retinánkra leképezett képről pontonként mennek idegszálak az agyunkba. Amikor ellenben hangot hallunk, olyankor csupán két egyváltozós függvény éri az idegrendszerünket a dobhártyánkról. Ez a nyomásváltozás időfüggvénye. Az agyunknak ebből a két függvényből kell előállítania egy csomó mintázatot. 

Ezért szerintem a hallás és a zenehallgatás során az agyunk sokkal bonyolultabb műveleteket végez, mint amikor egy képet nézünk. 

Az agyunknak mindössze két csatornán érkező ingereket kell ahhoz feldolgoznia, hogy például évtizedekkel később is emlékezzünk a nagyszüleink hangjára. A hangok processzálása nagyon összetett folyamat, amely stimulálja az agyat. A zene valahogy úgy alakult ki, hogy ez a stimuláció felfokozódott, hogy ne csupán a fennmaradást szolgáló információkat kísérő hangoknak legyen szerepük, hanem az érzelmeket kiváltó hangoknak is.

Ennek értelmében költői túlzás madárdalról beszélni? Hisz ez a fajta processzálás az állatvilágban ismeretlen. 

Valószínűleg arra aligha van példa, hogy a hangok előállítása élvezeti célt szolgálna. Minden hangnak meghatározott funkciója van: párkeresés, vészhelyzet jelzése és effélék. Az ember ellenben a fennmaradás funkcióján túl is előidézi a hangokat. Bizonyos hangok félelmet, veszély­érzetet és hasonlókat váltanak ki belőlünk – a filmes szakma bővelkedik a példákban.

Azt mondtad, különleges dolog, hogy az emberi agy föl tud idézni régmúlt hangi mintázatokat. A művészetnek is lényegi eleme a fölidézés képessége. 

Az biztos, hogy számomra például a doromb hangja megnyitja az idő tárnáit. Ha dorombozok, ugyanazt élem át, mint az első őseink. Valószínűleg azért tetszett meg, amiért később a tilinkó is: mindkettő a tiszta felhangsort használja. Nem lehet rajtuk eljátszani akármilyen dalt, de bárhogy is játszunk rajtuk tisztán, harmonikusan szólnak. A zongora egyenletes temperálása óta – ami Bach idejében azt a célt szolgálta, hogy egy dallamot tetszőleges hangnemben el lehessen játszani, tehát erős érvek szóltak mellette – elveszett bizonyos hangközök felhangok szerinti illeszkedésének tisztasága. 

A legtöbb ember ezt észre sem veszi, de egy furulya vagy egy tilinkó hangjában van valami eredendő tisztaság. Tapasztalataim szerint ezt leginkább a gyerekek fogják föl, akik még nem alkalmazkodtak a temperált hangzáshoz.

A felhangok jelensége magyarra fordítva valami olyasmi, hogy egy konkrét hang mellett matematikai függvény szerint rövidülő hullámhosszú hangok is megszólalnak. A régiek úgy fogalmaztak, a zenében valamiféle világharmónia tükröződik. 

Igen, a felhangok az alapfrekvencia egész számú többszörösei. A görögök igen elmés kísérleteket végeztek: különféle hosszúságú huzalokra köveket aggattak, így jöttek rá, hogy azok a hangok hangoznak jól együtt, amelyeknél a húr hossza, illetve a huzalokra aggatott kövek számaránya kis egész számokkal előállítható törtekkel adható meg. Együtt szóló hangok annál kellemesebb hangzást adnak, minél több felharmonikusuk van páronként azonos frekvencián. Ez akkor áll fenn, ha két hang alapfrekvenciájának arányában minél kisebbek a számok a nevezőben és számlálóban. Például az 1/1 az unison, 2/1 az oktáv, 3/2 az a tiszta kvint. A legsimább hullámforma a szinuszhullám. Az ebből képzett hangnak nincsenek felhangjai. A szinuszhang gyenge, sima hangnak tűnik. A természetben nemigen fordul elő szinuszos, tehát felhang nélküli hang. Még a leglágyabb emberi hang is felhangokkal teli, és a felhang adja a hang teltségét. Hasonló okok miatt teltebb egy oboa hangja, mint egy fuvoláé. Az emberi hallórendszer döbbenetesen érzékeny a felhangokra. Ezért halljuk egyesek hangját teltnek és szépnek, másokét kellemetlennek vagy gyöngének. Nagy énekesek hangjának szépségét a felhangokban való gazdagság adja. A dorombolást azért is nevezik dorombéneknek, mivel dorombolás közben éppen úgy formáljuk a szájüregünket, mint amikor magánhangzókat képzünk. Mivel a doromb felhangokban igen gazdag, a zene megszólalásához az alaphangot nem is kell változtatni.

Mi a magyarázata, hogy a dorombéhoz hasonló ősi hangzások vagy a keleti hanghatások szinte kiragadják az embert az én határai közül? 

A keleti és a nyugati zene egészen más fejlődési utat járt be. Keleten nem léteznek akkordok, harmóniák: ott mindig egyetlen alaphangra és annak felhangrendszerére épülnek a hajlítások vagy épp a hangszerek kapcsolata. Az indiai zenében, például a shruti box vagy a tánpúrá – indiai tambura – nevezetű hangszeren állandóan búg egy alaphang és annak a felhangjai, és minden zenei történés ehhez viszonyul. Ehhez társul egy roppant bonyolult ritmika. Nem is nagyon lehet ezt elegyíteni a nyugati zenével, mert abban a pillanatban, hogy megjelennek az akkordok, eltűnik a felhangoknak ez a már-már delejező gazdagsága.

A csángó zene elementáris erejét is az ősi keleti gyökerek magyarázzák? 

Igen! Valószínűleg az izoláltságuknak tudható be, hogy a moldvai csángók zenéje teli van archaikus vonásokkal. A doromb, a tilinkó, a koboz és a sámándob, de egy sor ritmusmintázat vagy a dallamhordozás is mind a Keletre utal. Hogy csak egyet említsek, a Fúdd el, jó szél kezdetű énekük hallgatása során azonnal érezni, hogy időben visszafelé, térben Kelet felé visz bennünket. A kobozról is tudvalevő, hogy onnan hoztuk magunkkal, nem az arab világ közvetítette Európa felé, mint a többi húros hangszert. 

És nemcsak a zenéjük, hanem a viseletük, a szavajárásuk is mind egy ősi réteget tart életben, és megpendítenek valami rokonérzést az emberben. 

Ezért is képtelenség, ha elmagyarosodott románokként beszél róluk valaki. A román tengertől körülölelve hogy a csudában sajátítottak volna el olyan archaikus dolgokat, amelyek már sehol másutt nem léteznek?

Visszakanyarodva a zene mibenlétét boncolgató fölvetésre: a jó zene, azaz a „jó rezgések” a testnek vagy a léleknek hasznosak? 

A lélekre gyakorolt hatás vitán fölül áll. A tudományt azonban ezen túlmenően az is érdekli, vajon a zene hat-e elemi szinten, például a sejtekre vagy a fehérjékre. Kísérleteket végeztünk egy bizonyos fehérjével, amely minden sejtünkben jelen van és fontos életfunkciókat lát el, protonokat juttat bizonyos sejtmembránok egyik oldaláról a másikra. Ezt a fehérjét oszcilláló elektromos térrel stimuláltuk. A vizsgálódás tárgya az volt, vajon milyen frekvenciák esetében mutat a fehérje valamiféle rezonanciát. Ekkor szólt közbe a zenész énem, ugyanis felötlött bennem, mi lenne, ha azon az elektródán, amelyen keresztül az eredeti kísérletben szinuszjelet küldtünk a fehérjeoldatba, zenét küldenék a fehérjének. Többféle zenei stílussal is próbát tettünk. Komolyzenét, népzenét, dzsesszt, rockot játszottunk a fehérjének. Legnagyobb megdöbbenésünkre egyes zenék stimulálták, mások gátolták a fehérje működését. Ezek után már csak meg kellett érteni, vajon mi az a zenében, amire a fehérje így vagy úgy reagál. Világossá vált, hogy bizonyos frekvenciák stimulálóan, más frekvenciák gátlóan hatnak a fehérjeműködésre, az adott zene hatása tehát arra vezethető vissza, mely frekvenciából van benne több.

Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy a fehérje jobban szereti, mondjuk a dzsesszt vagy a népzenét! A zene érzelmi, a tudatunkra gyakorolt hatásához ezekkel a biofizikai kísérletekkel nem kerülhetünk közelebb. De ismeretes és bizonyított a Mozart-effektus nevű jelenség, amelynek értelmében például Mozart zeneműveinek egyes részei kimutathatóan stimulálnak bizonyos agyi tevékenységeket. Fontos megjegyezni, hogy kísérleteinkből nem következik, hogy a „normálisan”, vagyis a levegőből érkező zene ilyen hatást kiváltana fehérjéken a nyomáshullámok révén.