A szépség és az öregedés, a segítségnyújtás és a közösségi médiában megőrizhető integritás lehetőségei – többek között ezekről beszélgettünk Babarczy Eszterrel legújabb kötete, a néhány szabály a boldogsághoz kapcsán. A modern kori problémák és jelenségek mellett a kötet megrázó történeteinek valóságvonatkozásai is szóba kerültek.

KULTer.hu: Az előző kötetéről (A mérgezett nő) kialakult diskurzusban gyakran felmerült a tabudöntögetés szempontja, ugyanakkor (az én olvasatomban) a közelmúlt gyakori, „standard” tabukérdéseit is felvonultatták a kötet megrendítő szövegei. A néhány szabály a boldogsághoz sokkal mélyebben érintett, talán épp a kevésbé szokványos témák megjelenése és kifejtettsége miatt. Két részből áll ugyanis a kötet, az első főként az öregedést, a magányt, a vonzó női külső elvesztésének megélését járja körül, a második pedig alcíme szerint egy „rasszista történet”: egy cigány lány kitörésének eleve adott lehetetlenségét meséli el. Mennyiben volt ezúttal szempont vagy cél az elmondhatatlan elmondása, a tabutémák artikulálása?

Alapvető cél volt. Íróként is megőriztem valamit a tudományos attitűdből, hogy valami felderítetlent felderítsek, és fehér foltokat töltsek be a térképen. Ezenfelül pedig úgy gondolom, hogy az irodalom egyik csodálatos képessége az, hogy átélhetővé teszi még a kimondhatatlant is, ha jól végzi a dolgát.

A nagy fájdalmak és kétségbeesések gyakran már attól enyhülnek, ha ki tudjuk mondani őket,

és én azoknak a fájdalmaknak és kétségbeeséseknek a kimondására törekszem, amelyeknek még nincs hangja vagy nem elég erős a hangja. Igaz, hogy az előző kötet megjelenése éppen egybeesett a Me Too-mozgalom csúcsával, de azokat a szövegeket több esetben húsz vagy tizenöt évvel korábban írtam, amikor ezekről a dolgokról még nem annyira beszéltünk. Ezen túl az az irodalom, amit én írok, nagyon személyes indíttatású, úgy érzem, hogy a fehér foltok felfedezését a saját testem segítségével tudom végrehajtani, abban az értelemben, hogy nem a távoliról, hanem a közeliről írok, arról, amit tudok vagy ismerek.

KULTer.hu: A jövőben elképzelhetőnek tart olyan kötetet, ami nem elsősorban személyes indíttatású?

Igen, van egy könyvtervem (de még nem az, amin most dolgozom, az még személyes), ami egy klasszikusabb regény lenne, és filozófiai problémákkal foglalkozna.

KULTer.hu: Kimondottan ambivalensnek tűnik a szépség megítélése a mai világban, a kötet első része is mintha ezt a jelenséget „tapogatná le” több oldalról. Adottak egyrészt a retusált, filteres képek és videók, a plasztika, az arcápolási rutinok és a smink hype. Ezzel egyidőben viszont megjelenik az elfogadás, az identitás felvállalása, a social media szerkesztett tartalmainak kritikája, „az ötven az új harminc” szlogenje és így tovább. Mindezek közepette az első történet főhősének gondolkodása is labilisnak, kissé csapongónak tűnik. Vajon a szépség ilyen értelmű változása mellett nehezebb vagy könnyebb lehet ma egy nőnek az öregedés? Tudjuk-e valamennyire „nélkülözni” a szépséget, vagy „megérni” arra nőként, hogy megbékéljünk a fiatalság (és az azzal járó szépség) elvesztésével?

Szerintem óriási nyomást helyez a kulturális közeg a nőkre, hogy ne öregedjenek meg, vagy legalább szépen öregedjenek. Minden testpozitivizmus és anti-ageizmus ellenére a kultúránk nagyon erősen ifjúság- és szexfókuszú, azok a képek, amelyek eladnak valamit, fiatal testekkel tündökölnek, és a megjelenés alapvető témája az influenszereknek. Ebben a közegben szerintem jelentős humorérzék és erős önelfogadás kell ahhoz, hogy valakit ne zavarjon a saját teste hanyatlása, és az, amikor kiesik a „nő” kategóriából.

Még egy erős identitású nőtől sem várható el, hogy ne kelljen meggyászolnia ezt a folyamatot.

A történet főhőse szenved a szerepvesztéstől, attól, hogy szembe kell néznie a láthatatlanná válással. Csak lassan, a szomszéd öreg nénin keresztül fedezi fel, hogy lehetséges másként is öregedni.

KULTer.hu: És mi lehet a titka a „másként öregedésnek”?

Egy erős öntudat és éntudat, és egy olyan stabil identitás vezeti a szomszéd nőt, amely részben persze megnehezíti a vele való együttélést, ugyanakkor – a szöveg szerint – királynői tartást ad neki. Ez a mély belső bizonyosságon alapuló tartás az, ami miatt ő nem szenved a kapott identitások eltörlődésétől, hanem kivetíti a világra a saját identitását, a világot kényszeríti arra, hogy együttműködjön, nem ő idomul. Ez a nő nem beosztott értelmiségi, mint a főhős (aki fordító), hanem ha osztályhoz kéne sorolni, talán a munkásosztályi elnevezés volna rá illő, és a munkásosztály dacélményével fordul szembe a kortárs kultúra nyomásával.