Szokásos őszinteségével válaszolt kérdéseinkre Révész Attila, a Kisvárda sportigazgatója. A klubvezető roppant kritikus a fiatalszabállyal szemben, mert az szerinte versenyegyenlőtlenséget szül, bírálja a honi kiválasztást, és sajnálja, hogy nem bánunk megfelelően a 6-12 éves korosztállyal, amelyiket a legfontosabb volna megfelelően képezni, ugyanakkor örül, hogy vége a vándorlásnak, és a klubja hazatérhet a Várkerti Stadionba. De nem csak a Kisvárda tér vissza, ő maga is, mintegy újra nagyobb szakmai kontrollt gyakorolva a csapat felett.

– Új időszámítás kezdődik Kisvárdán azzal, hogy a csapat visszatér a Várkerti Stadionba? Vagy kérdezhetem úgy is, a Várdának most kezdődik csak a bajnokság?

– Ez így azért nem igaz, mert jó ideje elkezdődött, és jócskán hátrányba is kerültünk. Ugyanakkor tény, pusztán a gondolattól, hogy otthon játszhat a csapat, más a játékosok hangulata. A motivációs szint az elmúlt hetekben érezhetően csökkent, a hazatérésnek hála kezd emelkedni. Nem véletlenül találták ki úgy a menetrendet, hogy egy otthon, egy idegenben, csupa idegenbeli szerepléssel kevésbé lobog a tűz. Mondok egy példát: Debrecenben a második félidő elején egyenlítünk, jól is nézünk ki, ha otthon lennénk, lehetne fordítani, de az ilyenkor szükséges pluszt a Debrecen kapja meg a közönségtől, és a hajrában eldönti a meccset. Említhetném amúgy az újpesti fellépésünket is, ott is egyenlítettünk, de a hazai publikum az Újpestet hajtotta bele az újabb gólba. És ugye egész máshogy mész neki a következő meccsnek, ha győztél, illetve ha veszítettél.

Elég nagy immár a hátrány, ami miatt kényszerpályára kerültünk, mondhatni győzelmi kényszerbe, ezért aztán rizikósabb játékkal kell előrukkolnunk.

– Attól függetlenül, hogy piszok nehéz lehet kilenc meccset idegenben lejátszani, már csak a maximalizmusát ismerve is mondhatjuk, hogy a négy pontnál illett volna azért többet összekaparni?

– Ez teljesen egyértelmű. Az eredménytelenséget nem lehet csak az idegenbeli mérkőzésekre kenni. Sok összetevője van annak, miért nincs több pontunk. Az elmúlt egy évben nem voltam valami aktív szakmai téren, inkább az ügyvezetői teendőket láttam el, semmint a sportigazgatóit, az edzők olyan önállóságot kaptak, mint addig soha. Egyfelől persze ezért ők az edzők, másrészt viszont azt látom, mégiscsak kell föléjük egyfajta kontroll, nekem legalábbis ezt üzente az elmúlt egy év. Át kell csoportosítanom a feladataimat, és újra nagyobb kontrollt gyakorolni.

– Visszaül tehát a sportigazgatói székbe?

– Annyira már nem tudok, mint az első öt évben, mert a klubot kell vezetnem, de muszáj változtatni. Azt is tudtam, az átállásunkkal az új koncepcióra az első két év kritikus lesz, hogy a zömében magyar játékosok átigazolásával sok szempontból megváltozik a keret összetétele, de nem is ez a legnagyobb probléma, hanem hogy az az állandóság, amit képviselt eddig a Kisvárda, az eddig bevált építkezés azzal, hogy kötelezően fiatalokat kell betenni a csapatba, megszűnt. 

– Egyetlen 2003-as születésű futballista szerepeltetése ekkora problémát okoz?

– Egy a kezdőcsapatban, de a keretben legalább kettő-három kell ahhoz, hogy legalább egy fiatal mindig a pályán tudjon lenni. Nem is ezzel van a legnagyobb baj, hanem a szabályból, vagy ösztönzési formából fakadó versenyegyenlőtlenséggel. Mert ez a szabály azt szül. Nézzük meg, melyek azok a csapatok, amelyek eddig hozták a fiatalpontokat: az MTK, a ZTE, a Mezőkövesd, a Debrecen és a Kisvárda. Hármójuk szereplésén meg is látszik, ám a debreceniek Üllői úti pontszerzése is árulkodó: a szünetben hátrányban levitték a két fiatal játékosukat, tapasztaltabbak szálltak be a helyükre, egyenlítettek. Vagy említhetném a Mezőkövesd legutóbbi meccsén az első félidő derekán lecserélt fiatal példáját, de a miénket is, hiszen mi is az eredeti terveknek megfelelően cseréltük le a 2004-es születésű játékosunkat a Fradi elleni meccs szünetében. A kötelező perceket „gyártják” a fiatalok, de abba senki sem gondol bele, hogy ez miként hat a fejlődésükre, a további pályafutásukra. A magyar fiatalok elsősorban fizikálisan nincsenek felkészülve az NB I-es futballra, ennek a hatását pedig a teljes keret megérzi. Nem akarom én már az MLSZ-t bántani, vészmadárkodni sem szeretnék, annak viszont örülök, hogy más is kimondta azt, amit én szoktam, még ha másik sportágban is. A női kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya, Golovin Vologyimir mondta a minap, a legnagyobb szakmai hiba beerőltetni a csapatokba az éretlen fiatalokat, mert csak kárt okozunk vele. Nyilvánvaló, hogy aki a szövetségben ezt a szabályt kitalálta, soha nem vezetett csapatot. Az elmúlt szezonban még csak a Ferencváros és a Fehérvár nem élt a fiatal játékosok szerepeltetésével, idén az Újpest és a Diósgyőr is csatlakozott, az ugye már négy klub. Akinek viszont nagyon kell a pénz, az kénytelen eszerint összerakni a csapatát, ezzel azonban sérül a versenyegyenlőség. Nem ugyanaz, ha Czékus Ádám játszik elöl, vagy ha Varga Barnabás. Felcsúton nálunk a kapuban állt 2003-as születésű játékos, de ha a Puskásban védene fiatal, ott is lenne hiba. Ha valóban kötelező lenne mindenkinek legalább egy fiatalt szerepeltetni, úgy fair lenne a küzdelem. Mindegy, nem akarok én ebben az ügyben a zászlóvivő lenni, úgyhogy hátraléptem, és nem ágálok, csak ha kérdeznek. Ha az ETO feljut, amelyik láthatóan nem él a fiatalszabály adta lehetőséggel, azt látjuk majd, hogy lesz hat csapat az élvonalban, amelyik pénzügyileg erős, és az a hat lesz elöl, a másik hat meg küzdhet a bennmaradásért. És ez nagyon nagy kárt okoz, amit nehéz lesz helyrerakni.

De ha eleve az a cél, hogy a kisebb költségvetésű klubokat kiszorítsuk az NB I-ből, akkor rendben van, csak szóljanak nekünk róla.

– Csalódott…

– Ez kétségtelenül elvette a kedvem. Az is lehet persze, ha mindvégig maradok a csapat mellett, ugyanilyenek az eredmények. Ugyanakkor tény, ha három még éretlen játékost igyekszel beépíteni, megtörik az addigi csapatépítési folyamat.