Amikor szenvedéllyel űzzük a hivatásunkat, brutál könnyen a kiégés szélére sodorhat minket a munkánk. Ami engem illet, sokszor táncolok pengeélen – hol az elengedés, hol pedig a „már megint túlvállaltam magam” között ingadozva. Izgalmas ez a tánc, de kellett valami, ami kirángat a képernyő kék fénye elől és a billentyűk püföléséből. Így jött az ötlet, hogy jelentkezzek az egyik legkedveltebb győri brunch-lelőhely hirdetésére, amiben felszolgálót kerestek.

A zord tél kellős közepén ért utol legjobban az érzés, hogy nehéz annyit dolgoznom, hogy a kata-apokalipszis után kiegyensúlyozottan, vagy legalább vízfelszín felett tartsam magam. Az adóterhek megtöbbszöröződését talán senkinek nem kell bemutatnom, de azt a személyes tapasztalatot szívesen elmesélem, hogy miért tartottam ki mindennek ellenére a vállalkozásom mellett.

A döntések súlya nálam landol

Az egyik, egyben legegyszerűbb magyarázat, hogy szeretem, amit csinálok, világéletemben újságíró akartam lenni. A másik, egy kicsivel összetettebb indok, hogy

szabadúszóként nagyobb kontrollt érzek afelett, hogy kinek, mit és hol írok, milyen projektekben veszek részt, mire mondok igent, és mire nemet.

Persze túlidealizálni sem szabad ezt a helyzetet, hiszen rugalmasságra, az ügyfelektől érkező igények előresorolására, alázatra, olykor-olykor fogösszeszorításra is nagy szükség van.

A gyeplő és a végső döntések súlya viszont nálam van – élvezem, hogy magamnak alakíthatom a pályámat. Ahogy azt is, hogy csak rajtam múlik, hogy a Föld melyik pontjáról dolgozom épp – ha kell, a reptéren vagy egy festményre illő tengerparton csapom fel a laptopot.

Vajon máshol is állnám a sarat?

A hosszú téli napokon viszont

egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy részmunkaidős, illetve beugrós álláslehetőségek után kutatok, egyrészt a több lábon állás, és a megemelkedett vállalkozói terhek ellensúlyozása miatt, másrészt pedig azért, hogy elkerüljem a rekordokat döntögető képernyőidőm okozta kiégést.

Aggasztott, hogy folyamatosan a billentyűt verem, és tudtam, hogy valami olyanba is belekóstolnék, amit még sosem próbáltam.

Bár könnyen lehet, hogy a Gilmore Girls vagy a Ginny & Georgia sorozatok alapján kissé eszményítettem a kávézós-beugrós munkákat, mégis kíváncsi voltam, helytállnék-e a rendelések forgatagában, milyen lennék a vendégekkel, mit tennék egy olyan szakmai terepen, amihez soha semmi közöm nem volt korábban (a sorozatmaratonokat ne számítsuk ide!).

Valamiben mégiscsak hasonlít a két szakma

Aztán márciusban – pont, amikor már kifelé jöttem a téli hullámvölgyből, és új ügyfelet is szereztem – megpillantottam az egyik legnépszerűbb győri reggelizőhely Facebook-bejegyzését, amiben felszolgálót kerestek.

Gyorsan landolt is náluk az e-mailem, amiben őszintén leírtam, hogy semmi közöm a vendéglátáshoz, de újságíróként is az a feladatom, hogy pillanatok alatt megtaláljam a hangot az emberekkel, amit akár beugrós pincérként náluk is tudnék kamatoztatni.

Pár nap múlva már a részletek finomhangolásánál tartottunk. Aztán azon kaptam magam (ahogy épp belebújtam a logózott farmerköténybe), hogy mosolygok, amiért

kiléptem a komfortzónámból, és amiért teljes vállszélességgel készen álltam arra, hogy megtanuljak több tányért egy kézben vinni, ráérezzek egy klassz beülős hely ritmusára, megbűvöljem a hatalmas kávégépet, vagy literszám préseljem a narancsot.

Mosollyal érkező rendelések

Havi 30 (plusz-mínusz 10) órányi beugrós munka persze nem varázsol belőlem profi pincért, de nem is ez a cél. Sokkal inkább az, hogy az új terep izgalmai serkentőleg hassanak az írásomra, és hogy rádöbbenjek,

valami olyat is képes vagyok elsajátítani, amiről sosem hittem, hogy az én utam.

A jó társaság, a finom ízek és illatok már csak hab a tortán, ahogy az is, amikor építő visszajelzéseket kapok a vendégektől, a kollégáktól vagy a vezetőtől. „Őrizd meg a mosolyod!” – ez talán a leggyakoribb, vagy az, hogy a nüansznyi dolgokra is milyen jó, hogy odafigyelek. Pedig igazából csak belegondolok, hogy ha vendég lennék, mi esne jól.

Szó sincs karrierváltásról

Bizony törtem el poharat és jó pár próbálkozás kellett, mire magabiztosan fogtam két tányért egy kézben, de mindez eltörpül amellett, hogy szívvel-lélekkel viszem ki az ételeket. A lelkesedésem viszont ne tévesszen meg senkit! Az én tányéromon még mindig az újságírás a legnagyobb falat, közben pedig egy-egy harapásnyi új fűszerezés is helyet kaphat rajta.

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.