Kovács András Péter interjú

A humorista tabuk nélkül mesél arról, hogyan határozta meg az életét, személyiségét apja alkoholizmusa. Márciusban podcastet indított a függőségről, remélve, hogy a csatlakozó szakemberekkel együtt segítséget nyújthat a hozzá hasonló sok százezer „láthatatlan árvának”.

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban

Kovács András Péter 1978-ban született Budapesten. Jogász, Karinthy-gyűrűs humorista, író, a hazai stand-up comedy egyik úttörő képviselője. 2001-ben az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán diplomázott, majd 2004-ben elvégezte a doktori programot is. Jogtörténetet és médiajogot tanított a Károli Gáspár Református Egyetemen, jogi informatikai ismereteket az ELTE Informatikai Karán. 2004-ben csatlakozott az induló Dumaszínház tagjaihoz, és megvált a katedrától. 2006-ban megnyerte a Magyar Rádió VIII. Humorfesztiválját. Napjaink egyik legkeresettebb humoristája. Nős, három gyermek édesapja.

***

Szembenézni a gyerekkorunk traumáival: az életközepi válság egyik tünete?

Az biztos, hogy

az ember a negyvenes éveiben sok mindennel számot vet,

és ahogy a régi dolgok egyre inkább felszínre kerülnek, nyilván a felmenőit okolja a saját hibáiért, kudarcaiért. Érdekes, mert nálam ez pont fordítva történt: eddigre tökéletesen megbékéltem a gyerekkorommal. Azzal együtt, hogy sokáig nem is gondoltam, hogy ezzel az egésszel, vagyis hogy apám súlyos alkoholista volt, egyáltalán kezdenem kellene valamit. Elégedettnek, kiegyensúlyozottnak éreztem magam, a múltat pedig lezártnak, amin úgysem lehet változtatni, akkor meg minek egyáltalán foglalkozni vele.

Akkor mégis miért kezdett el néhány hónappal ezelőtt nyilvánosan is beszélni erről?

Mert a lélek működése nem ilyen egyszerű. Az emlékeket, érzéseket nem lehet akarattal semmibe venni. Ott munkálnak a mélyben, és meghatározzák, milyenek vagyunk. És mert tavaly tavasszal életemben először hallottam az „elfele­dett gyerekekről” mint a létező jelenségről és pszichológiai fogalomról. Addig csak magamban rendezgettem a dolgaimat, de amikor ennek a kifejezésnek utánanéztem, mintha a kirakós utolsó darabja is a helyére került volna. Rájöttem, hogy nem vagyok sem egyedi, sem különleges, hanem egy tökéletesen körülírható típus. Egy elfeledett gyerek, és minden, ami történt velem az életben, jó és rossz is, ennek az állapotnak a következménye.

Kik ezek az elfeledett gyerekek?

Akik szenvedélybeteg szülő mellett nőnek fel. Ami nem azt jelenti, hogy az anyjuk-apjuk mondjuk részegen, magatehetetlenül fetreng az utcán; az alkoholizmus ennél sokkal cselesebb, rengeteg arca van. Sokszor kívülről teljesen normálisnak látszó családok életét pusztítja anélkül, hogy bárki sejtené. Olyanokét, mint amilyen a miénk is volt.

Apám napi nyolc órában tisztességes sofőrként dolgozott, csak négy után kezdett el inni.

Igaz, akkor megadta a módját.

Beszéltek erről otthon?

Soha. Ez is tipikus tünet: az elfeledett gyerekek már egészen kicsi korukban megtanulják a némaságot. Nemcsak befelé, kifelé is, a külvilág felé folyamatosan azt sugározva, hogy otthon minden tök szuper. Én is így tettem, és hogy le ne bukjak, a barátaimat is csak a legritkább esetben hívtam át hozzánk.

Mert sosem lehetett tudni, milyen lesz aznap a hangulat. Ismerem, mert én is elfeledett gyerek vagyok, tulajdonképpen még ma is folyamatos készültségben, szinte programozva arra, hogy nem szabad örülni a jónak, mert egy pillanat alatt rosszra fordulhat minden.

Pontosan. A mai napig bármikor elő tudom hozni magamból azt az érzést, hogyan lett a meghitt, nyugodt családi estéből egy szempillantás alatt kiszámíthatatlan színházi előadás azzal, hogy apám megjött, bizonygatta, mennyire józan, majd nekiesett az olajkályhának, és indult a végtelenített veszekedés.

Az is ugyanilyen élesen megvan, hogy ebből a hirtelen kialakuló káoszból hogyan vonultam vissza magamba,

és néztem mereven a viaszosvászon terítőt az asztalon, mert nem akartam se látni, se hallani semmit. Ez az első ilyen típusú emlékem talán óvodás koromból, amiből sok hasonló eset után kinőtt a felnőtt személyiségem részévé váló állandó bizonytalanságérzet. És mivel a hozzám legközelebb állók, akiknek a stabilitást kellett volna jelenteniük, ilyen kiszámíthatatlanul viselkedtek, gyanakvó és bizalmatlan is lettem. Amivel sokat ártottam, és ha nem figyelnék oda rá annyira, ma is sokat árthatnék a közvetlen környezetemnek.

Hogyan? 

Mivel az ilyen típusú családok jellemzője a kollektív hallgatás, az ebben a közegben felnövő gyerekek, így én is hamar megtanultam, hogy a túlélés egyetlen módja a láthatatlanná válás, a nem beszélés, a konfliktusok kóros kerülése.