Az Andor a franchise temérdek rajongói jutalomfalatja után szokatlanul érett és az évtizedek óta hangoztatott panaszokra is gyógyírt jelentő adaléka lett a Star Wars-univerzumnak.

Szinte az internettel egyidős vicc a Csillagok háborúja kapcsán, hogy a Luke Skywalker által megsemmisített Halálcsillagot belakó alulfizetett építőmunkásokat, családjukat eltartani vágyó rohamosztagosokat siratjuk. Akármennyire is cinikus humorral átitatott teorizálás mindez, arra kiválóan világít rá, hogy minden idők egyik legnépszerűbb popkulturális terméke négy és fél évtizede bántóan nélkülöz mindent, ami túlmutat a midikloriánoktól buzgó, világmegmentő Jedi-lovagok és velejéig romlott Sithek nagyszabású küzdelmein. Ugyan Rian Johnson éppen azt kívánta keresztülvinni Az utolsó Jedik gondolatvilágán keresztül, hogy a Star Wars világában bárkiből lehet hős, ám a szokott módon a Skywalker-saga teteméből táplálkozó, az Erő által kiválasztott messiásokat felvonultató forgatókönyve éppen ennek szöges ellentétét látszott sugallni. (Hogy aztán J.J. Abrams bevigye a kegyelemdöfést Palpatine visszatérésével, a Disney+ pedig a Boba Fett-legenda szégyentelen rókabőreivel.)

A „kisember Star Wars-át” sokkal inkább a Zsivány Egyesben találhattuk meg,

azonban alkotói folyamatának káosza és a finálé olcsó fanservice-e végeredményben ugyanúgy a bejáratott narratív fogaskerekekre redukálta a történetet, csak éppen ezúttal egy fokkal hétköznapibb figurákkal.

Azonban a Zsivány Egyes szkript-átalakításait végző Tony Gilroy végül szabad kezet kapott arra, hogy a film meghatározó alakja, Cassian Andor előzménytörténetével megmutassa,

milyen az a Star Wars, amelyet nem szuperemberek és mindent eldöntő űrcsaták dominálnak, hanem a galaxist belakó milliárdok

és az ő személyes harcuk, állhatatos munkájuk. Az Andor ennél jobban nem is hazudtolhatná meg saját címét, ugyanis éppen arra világít rá, hogy a forradalmat nem hősök csinálják egyszemélyben, hanem egyrészt egyszerre mozduló tömegek kellenek hozzá, másrészt évek és szövevényes szervezetek kíméletlen, alapos munkája.

Eleinte persze csak Cassian Andort (Diego Luna) ismerjük meg, aki egy rosszkor, rossz helyen elkövetett csínytevéssel egy komplett birodalmi szektor életét borítja fel – innentől azonban visszafordíthatatlanul megindul az események áradata. A főhős menekülni kényszerül otthonából, mindez a lázadók közé veti, az ő szemén keresztül pedig fokozatosan ismerjük meg, hogy milyen aprólékos,

cseppet sem hősies, alkalmasint még csak nemesnek sem nevezhető munka áll a Birodalommal szembenéző csoportok megerősödésében,

és hogy ez milyen bürokratikus-politikai ellenlépésekre készteti a hatalomban lévőket. Gilroy bravúrja, hogy a sorsszerűnek mutatkozó narratíváját egytől egyig túlbuzgó hivatalnokok, senkiházi tolvajok és maffiaérdekek szerint működő szenátorok önmagukban jelentéktelennek tűnő lépéseire fűzi fel. Még a legutolsó mellékszereplőnek is megvan a maga kisstílű mozgatórugója, ezek azonban az adott kontextusban hirtelen óriási lavinákat indítanak el. Bárkiből lehet szinte akaratlanul spontán hős és a történelem katalizátora.

Ehhez mérten pedig a sorozat igyekszik szinte az utolsó külvárosi ószeres vagy ambiciózus hírszerző-tiszt hátterét is kifejteni, egyben pedig gazdagítani a Star Wars világát. Végre nem csak szeméttelepeken, a sivatag kellős közepén élő árvákat látunk, hanem

minden egyes helyszínnek megvan a maga sajátos társadalmi berendezkedése, ökoszisztémája, építészete (sőt, kínzóeszköze),

amelyek nem puszta díszletelemek, hanem egytől egyig hatással vannak egymásra és a történetre.

Viszont az Andor egyúttal folyamatosan szenved is attól, hogy hitvallásának megfelelően maga a címszereplő is jóformán csak a narratíva által tetszőlegesen kiemelt, szürke potyautas: egyfelől

nincsenek figyelemre méltó, különleges jellemvonásai, másfelől jelentőségteljes tetteket sem visz végbe.

Félig kényszerből, félig a (bal)szerencsének köszönhetően válik a Birodalom első számú körözött személyévé. Benne is elsősorban az az érdekes, hogy hogyan alakul önző tolvajból elvhű szabadságharcossá, ugyanakkor epizódról epizódra váltakozik, hogy ennek kifejtéséhez az írógárda képes-e kellően érdekfeszítő helyzeteket generálni, megkapó alakokat mellé sorakoztatni. (A Kártyavár alkotójaként elhíresült Beau Willimon jegyezte börtönös szakasz például messze kiemelkedik az évadból.)