Apró „segítségként” a hideghez való ráhangolódáshoz, ma három sarkkutató, Amundsen, Scott és Shackleton rivalizálásról írok.

In medias res: egy heroikus küzdelem és egy óriási menetelés után, Robert Falcon Scott, több mint egy hónappal később, 1912.01.18-án érte el a Déli-sarkot, mint a Föld legdélibb pontját első emberként meghódító Roald Amundsen és Csapata (Oscar Wistig, Olav Bjaaland, Sverre Hassel).

A naplójába a következőket írta: „Amundsen biztos megtalálta a könnyű utat.” Nyilván ez a lehangoló tény is megnehezítette, az amúgy is gyötrelmekkel teli, embert próbáló haza utat. Scott a következő, utolsó bejegyzését (egyben megrendítő búcsúlevelét) írta az epikus történetet megörökítő naplójába:

„Minden nap készen állunk, hogy elinduljunk a 18 kilométerre levő raktárunkig, de a sátoron kívül folyamatosan tombol a hóvihar. Kitartunk a végsőkig, persze egyre gyengébbek vagyunk, nem lehet messze a vég. Kár, de azt hiszem nem tudok többet írni. Az Isten szerelmére, gondoskodjanak szeretteinkről.” 

Valószínűleg ez a nap volt haláluk napja is.

Több ezer kilométeres gyilkos gyaloglás után már csak 18 kilométerre voltak hazafelé attól a depótól, ami megmenthette volna őket a biztos haláltól. Azonban soha nem indultak már tovább abból a sátorból. De ne rohanjunk ennyire előre. A tragikus végkifejletű történetet az 1900-as évek elején érdemes kezdeni, amikor Scott a Discovery-expedícióban személyes konfliktusok miatt (annak betegségére hivatkozva) „hazaküldte” Shackletont. Shackletont azonban szintén kemény fából faragták, ezért 1907-ben (persze már Scott nélkül) ismét nekivágott, új csapatot szervezve. Ezúttal, bár jóval túljutott a korábbi expedíció által elért ponton, ismét nem tudott eljutni a végső célig, a Déli-sarokra. 

Végül óriási küzdelem után, 180 kilométerre a hőn áhított végcéltól, vissza kellett fordulniuk, hogy túléljék az életveszélyes kalandot.

A kiélezett párharc azonban persze tovább folytatódott. Scott 1910-ben ismét útnak indult társaival, hogy elsőként érje el a Föld legdélibb sarkát. Ekkor még nem gondolt arra, hogy vetélytársa is akad majd. Egy kemény norvég. Egy olyan ember, aki négy évvel korábban, először hajózott át az Atlanti-óceánról a Csendes-óceánra az Északnyugati átjárón. Egy olyan férfi, aki először telelt át az Antarktiszon, mivel hajójuk, a Belgica, konkrétan belefagyott a Bellingshausen-tengerbe.

Nevezetesen egy bizonyos Amundsen, aki az „utolsó pillanatban” módosította csak úti célját, mivel eredetileg az Északi-sarkot akarta meghódítani, azonban amikor meglepve értesült róla, hogy két amerikai (Peary és  Cook) már learatták ezt a babért, „tett egy kis kitérőt délre” (ő fogalmazott így). Ez a Cook egyébként ugyanaz az orvos volt, aki megóvta a skorbuttól Amundsenéket, amikor hajójukkal elsőként átteleltek az Antarktiszon jó néhány évvel korábban. A végeredményt ismerjük.

Amundsen három társával 1911.12.14-én, első emberként elérte a Déli-sarkot és kitűzte a norvég zászlót!

A sors fintora, hogy a világ, hazatérésük után többet foglalkozott Scotték drámájával, mint a norvégok sikerével. Nyilván szerepet játszott ebben az, hogy Scotték angolok voltak és talán az a tény is, hogy már akkor is jobban foglalkoztatta a közvéleményt egy tragédia, mint egy sikeres csúcstámadás drámája. (Az amputáció után Erőss Zsolt kórházi ágya körül is több újságírót láttam legyeskedni, mint amekkora figyelmet kapott a korábbi nyolcezresek megmászása után…)

A Scott/Amundsen „versenyfutás” egyik legizgalmasabb kérdése talán az, hogy milyen okok vezettek Amundsen sikeréhez és Scott halálához.

Amundsen felszerelése nyilvánvalóan alkalmasabb volt a sarkköri viszonyokra. Az általam korábban említett expedíciók során, sok mindent ellesett a sarkkör őslakosaitól, az eszkimóktól és ez döntően befolyásolta sikerét. Szőrme ruhái jobban védtek a borzalmas hideg (-50, -60 fok! + szél) ellen, az általa választott étrend (friss kutyahús a szánhúzókból, vadászott friss fókahús) megfelelőbb volt. (Ne feledjük, az expedíciókat jelentősen lelassító betegség, a skorbut kiváltó okai még kevésbé voltak ismertek.)

Ráadásul ő leforrasztotta a depókban hátrahagyott paraffinos hordókat, nem csak egy bőr záró gyűrűvel látta el mint Scott. Ez roppant fontos volt, mivel Scott tartályaiból elszivárgott a petróleum, így nem tudta megmelegíteni az ételt és felolvasztani a havat ivóvíznek. Az elégtelen táplálkozás pedig veszélyesen lelassította a menetet, ami azért volt roppant veszélyes, mert januárban már általában hidegebbre fordult az időjárás a sarok környékén.

Scott alkalmatlanabb pónijai lassan haladtak és ugyan ő is használt kutyákat, de azoknak várni kellett a lassabb pónikra. (Ráadásul a pónik hótalpait a kunyhóban felejtették.) Amundsen semmi mást nem akart, mint elsőként eljutni a Déli-Sarkra. Ez állt a fókuszában, ennek rendelt mindent alá. Világos prioritásai voltak. Hajójának neve a ‘Fram’ volt, ami annyit tesz: ‘Előre’! Scott közben kutatott és dokumentált. Ez hasznos volt az utókornak, de veszélyes az expedícióra nézve. Scott, mint büszke angol katona egyszerűen abban hitt, hogy jobb és erősebb, mint Shackletone. Ugyanazon az úton haladt, hasonló módszereket alkalmazott. Tesztelte az eszközöket persze ő is előtte, de konok vakhittel ignorálta a rossz előjeleket és az egyes eszközök nyilvánvalóan jelentkező komoly deficitjeit.

Amundsen sikerének fő oka az lehetett, hogy talán nagyobb alázattal viseltetett a helyi viszonyok, az időjárás, a helyi tapasztalatok iránt.

Amikor korábban, 1906-ban végighajózott az Északnyugati átjárón, fontos tapasztalatokra tett szert, miközben tanulmányozta és dokumentálta a sarkvidéki emberek öltözködését, szokásait, kutyaszánjait. Alázattal eltanulta a helyiektől, hogyan szükséges alkalmazkodni ezekhez a szélsőséges és embertelen körülményekhez.

Emberei kiválasztásában is egyetlen dolog vezérelte, minél alkalmasabbak legyenek a feladatra. Scott katonai előélete nagy előny is lehetett, de sok szempontból valószínűleg hátrányt is jelentett, hogy az expedíció tagjainak speciális kompetenciái, a rangbéli különbségek miatt nem minden esetben tudtak érvényesülni. Így esett tehát, hogy a Scott/Shackleton évtizedes ego-párharcban egy nevető harmadik vitte el a nemes trófeát.

Egy olyan ember, aki nem is délre készült, csak „tett egy kitérőt”.