Rettegett Iván után hosszú anarchiába süllyedt Oroszország – hogy egy évszázaddal később Nagy Péter idején lépjen ki modernizált nagyhatalomként a világpolitika színpadára. Cikksorozatunkban bemutatjuk, hogyan kalapált világbirodalmat Moszkva vérrel és vassal a torzsalkodó szláv fejedelemségekből az évszázadok alatt.

Az orosz történelemről, az orosz terjeszkedésről szólva korábban már körbejártuk a Kijevi Rusz kérdéskörét ukrán fókusszal, a Krím hányatott sorsát, a legutóbb pedig Moszkva felemelkedését és Szibéria bekebelezését vázoltuk, egészen Rettegett Ivánig.

Mostani cikkünkben áttekintjük, hogyan folytatódott a nehéz sorsú, ám feneketlen étvágyú birodalom növekedése és hogyan próbált Nagy Péter cár „európai ösvényre” térni.

A „zűrzavaros időktől” a Romanovokig

Rettegett Iván halála (1584) után nem sokkal Oroszországba megérkezett a nagybetűs káosz, amit egy kibogozhatatlan bűnügyi történet és egy katasztrófafilm keverékeként jellemezhetünk a leginkább.

Címszavakban: gyilkosságok, álhercegek, külföldi hadseregek bevonulása, éhínségek, nyári fagy, tömeges halál – mindez másfél évtized alatt.

A zűrzavaros idők elnevezés (1598–1613) Rettegett Iván fia, a Rurik-dinasztia utolsó tagja, I. Fjodor halála és a Romanov-dinasztia 1613-as megalapítása között eltelt időszakot jelöli. Mindez lényegében egy külföldi beavatkozásokkal kísért polgárháborús időszak volt Oroszországban, amely ország bizonyos források szerint

lakosságának egy jelentős részét elveszítette az 1601–1603 között tomboló éhínségben.

Csak ízelítőként: megválasztották cárnak Borisz Godunovot (1598), akit sokan a cárevics, a leendő cár meggyilkolásával vádoltak.

Jöttek a fagypont alatti nyári éjszakák (egyes feltételezések szerint egy perui vulkán 1600-as kitörése miatt), aminek a következtében parasztfelkelések robbantak ki, mert a parasztok a bojárokat tették felelőssé a szárazság és a fagyok miatti éhínségért, ami aztán elpusztította az ország munkaerejét, a parasztság jó részét is.

Egy Dmitrij nevű trónkövetelő bukkant fel, aki azt terjesztette, hogy valójában ő a legyilkolt cárevics, és lám, mégis életben van. A lengyel főurak örvendeztek a meghatározhatatlan származású Dmitrij felbukkanásán a könnyűnek ígérkező zsákmányszerzési lehetőség miatt, a következő években pedig az éppen aktuális, újabb és újabb trónkövetelők nyomában és a „szomszédok” aktuális érdekeit követve lengyel, litván, svéd, ukrán, kozák, sőt tatár seregek gázoltak az orosz földeken.

1612-ben aztán népfelkelők a moszkvai csatában leverték a lengyel megszállókat

– akik két évig Moszkvát, így magát a Kremlt is elfoglalták! –, ami utat nyitott egy új fejezetnek az állam történelmében.

1613-ban a nemzetgyűlés Mihail Romanovot választotta cárrá. Innentől számítva a Romanov-dinasztia irányította Oroszországot egészen 1917-ig. II. Gusztáv Adolf svéd király ugyan bevállalt még egy hadjáratot az orosz trón megszerzésére (1613), de, bár Karélia és Ingermanland tartományt megszerezte, cserébe visszaadta Novgorodot az oroszoknak. A zűrzavaros idők agóniáját követően újra az oroszok „jöttek”.