Budán egyszer volt kutyavásár, Ónodon viszont minden évben tizenkétszer, mégis olyan érzése van a bámésznépnek, mintha a világ minden kincsét itt akarnák rásózni. A lókupecek szemébe nem érdemes belenézni, viszont kezet foghatunk azzal az emberrel is, aki fél Európát virgáccsal látja el – na, tessenek csak eztán jól viselkedni!

Belesüppedt a sárba a fekete Audi mind a négy széles kereke, a rozsdásodó batárból kikászálódó ember az arany pecsétgyűrűkkel bogyózott virsliujjaival összehúzza kabátját a nagy hasán. Kiszáll a leány, a fiú, majd az asszony is, de senki nem szól semmit.

Int egyet az ember, mire a platós teherautóról a vezetőszárat fogva lehúznak egy lovat, amely rövidesen paripaszerűen, látható kínszenvedéssel a két hátsó lábára áll. Nyerítése elszáll a fagyos széllel. Odalép a férfi az eladóhoz, majd egy tekintélyes méretű húszezresköteget vesz elő a kabátja zsebéből, s miközben pörgetve számolja – felnéz, s a fotóriporternek azt mondja: „Takarodj!„

Ennél jobb kezdés nem is lehetett volna – révedezek a rémségek negyedétől a cukiságok sorára érkezve. A papagájtól az aranyhörcsögig van itt minden. Kifordított ócska kabátra, kinyúlt pulóverre letéve apró csontú csivavák, ketrecekben jól táplált német juhászkölykök várnak a sorsukra. Egy asszony vonul errefelé, mögötte görnyedt férje, aki hallgatja: „Kutyáért nem adok pénzt, jó nekem a korcs is, ugyanúgy őrzi a házat.”

Arrébb, ahol zsákokban árulják a búzát és a kutyatápot, egy pulikat kínáló embernél nagy a tülekedés.
– Van szőr ezeken – mondja egy nézelődőnek a fehér bajszos idős férfi.
– Ó, jaj de finom! – A nő beletúr az elé tartott kicsinység göndör bundájába. – Puli?
– Hát persze, csak a zsebórát nem tettem a nyakába… Valamikor azt mondták, hogy a pásztornak két ékessége van, a pulikutyája és a zsebórája.
– Mekkora az anyjuk?
– Ennyike! Hát a puli, az nem nagy. Vigye el, ma­dám. Huszonötezerért adom, meg ahogy megegyezünk.

De a hölgy eloldalog. Pedig emberünk már tizenötezerért is odaadta volna.
– Volt itt előbb egy koma Monorról, akinek a felesége nánási. Az is vett vóna, de nem volt nála elég pénz. Hogy mehetsz úgy a vásárba, hogy nincs nálad pénz? – teremtettem le, végtére is szinte földik vagyunk – mondja Sándor László, aki egy hajdúnánási tanyán nőtt fel, így került a vérébe a gazdálkodás.

A Lenin Tsz.-ben kezdte a gépállomáson géplakatosként. Majd traktoros­tanfolyamot végzett, s amit a „szocialista reláció hozott”, mindent megnyergelt, még a kombájnt is. Aztán, amikor a Lenin Tsz. és a Rákóczi Tsz. egyesült, s lett belőle a világbéke jegyében Béke Tsz., még inkább szükség volt a műszaki tudására. Ide, Ónodra időtlen idők óta jár borjút venni, s évtizedeken át nagy jószággal, magyar tarkával is foglalkozott. Ma már csak hízói s juhai vannak. Megjön az asszonya is, szatyrában hét kiló dióbél. Lelöki. Szuszog egy darabig. Hajnalban érkeztek. A dióbéllel elindult a sorok között, de azt a zöldségeseknek hiába kínálta. Kettőezer-ötszázért adná kilóját… Aztán idővel majd biztos kétezerért.

Sűrű a forgás a sorok között a nyolc és fél hektáron. A nézelődők előbb-utóbb előveszik a pénztárcát, kapcsos retikült, pincérbrifkót. Könnyed mozdulattal markába kapja a mikrofonját egy nő, de nem a Like a Virgint énekli Madonnától, hanem a hat méter hosszú asztal előtt sürögve egy konferanszié profiságával mondja: „Válogassanak, drágáim, nagyon nagy az akció. Melltartókat, bugyikat, csípőszorítókat, maszkokat, bőröveket! Reklámáron van minden. Tessenek válogatni. Fél áron vannak a pamutbugyik, melltartók, csípőszorítók, tessenek válogatni!” – hallatszik a kereskedő kitelepített hangszóróiból.

Látom a kőasztalok mellett álló árusok lábát, többségük egymásra hajtott kartonpapírokon, hungarocelltáblákon áll, hogy talpról se fázzon fel – mára hideg időt mondanak, ráadásul sötétbe borult a horizont, jeget, havat rejtenek a felhők.

A teherautóból kialakított pékbolt – ahol a presszókávémat iszom – működtetői járják az országot, leginkább Tarcalra, Egerbe, s ide, Ónodra járnak piacozni. Friss a túrós rétesük – ez biztos. Dobozolt fűtő ventilátort cipelnek az úton valakik. „Ezerhat”, „négyezer-ötszáz”, hallom, ahogy elsétálok a pultok előtt. Egy felállított katonai sátorban minden háromszáz forint, egy mikulássapkás férfi ad minden belépőnek bevásárlókosarat a kezébe.

A Szent karácsony dal gyermekkórusos feldolgozása megy „végtelenített szalagon”. Óriás hőmérő, lakat, ecset, halogénizzó, naptár, drótkefe, szemüvegtok, ragasztó, tízes pakkban kulcstartó, borzalmas külsejű karácsonyfadísz, villáskulcs, cipőfűző, patkányfogó, matyóhímzés mintás műanyag kanál, habverő és ezer olyan dolog van itt a rekeszekben, amelyet senki sem akart volna megvenni, mielőtt a piacra jött, de itt aztán meginog az ember.