Jelen kiállítás a Csokonai Színház közelmúltbeli előadásairól készült fotókból válogat, a színháziak szívének igen kedves képekkel, amelyek nemcsak nosztalgikus érzéseket támasztanak, hanem előhívják az igazi emlékezést is. A jó színházi fotó nem hagy veszni élményt, hanem épp ellenkezőleg: úgy örökíti meg a pillanatot, hogy elmélyíti azt. Sőt, olyan villanásait képes megmutatni egy-egy jelenetnek vagy színészi játéknak, amit a játékidő során, az idő rendes folyásában talán nincs is módunk észrevenni, tudatosítani.

A tárlatot megnyitó Gemza Péter a háttérbe húzódó, rejtőzködő fotós színházi életből kihagyhatatlan jelenlétéről beszélt, ami jóval túlnő a szimpla dokumentáción.

Máthé András az utóbbi évtizedekben bekövetkezett óriási fotótechnikai fejlődést hangsúlyozta, amely alapvetően változtatta meg a színházi fotózás lehetőségeit, körülményeit. Művészi hitvallásáról, színházhoz való elszakíthatatlan kötődéséről és szerelméről saját mondatai vallanak leginkább:

A színházi fotográfia feladata egyrészről, hogy dokumentálja az adott előadást, másrészről, hogy a fotós saját művészetével, látásmódjával elősegítse a produkció propagálását a nézők számára.  Az itt látható kiállítás az utóbbi pár év emblematikus előadásaiból született válogatás, amit a színház munkatársaival végeztünk. Úgy gondolom, hogy a fotográfia nagyon fontos része a színházi létnek: a művészeknek az a dolga, hogy előadásokat hozzanak létre, nekem az, hogy képeket. Olykor panaszkodom, hisz szeretném ehhez mindig az ideális körülményeket megteremteni. A sors hihetetlen nagy adománya, hogy a szakmámon keresztül ilyen közegben dolgozhatok. Ez a munka hozta el a színház iránti szerelmet, de ugyanígy mondhatnám a zene, a klasszikus zene szeretetét és természetesen a színésznők iránti szerelmeket: a kimondottakat és a ki nem mondottakat is. Ezzel persze nagyon jó óvatosan bánni, úgy vagyok vele, és talán kicsit a színházzal is, mint ahogy az ókori mondák egyik szereplője, Odüsszeusz, aki hosszas bolyongása során mindenképp szerette volna meghallani a szirének énekét. Ezt úgy élte túl, hogy lekötöztette magát: hallotta is az éneket, de nem lett áldozata. Nagyon szeretem, imádom a színházat, de némi távolságot is tartok, ami arra jó, hogy kölcsönösen tiszteljük egymást, és ne is égessem meg magam. Nagyon érzékeny terület a színház, és csak a legnagyobb elismeréssel tudok szólni az itt folyó munkáról. Hihetetlen, amit művelnek, akár a színpadon lévő művészekről van szó, akár a háttérmunkásokról: gyakorlatilag az életüket itt élik, és aki ezt belülről nem látja, nem is igazán érzékelheti. Köszönöm a színháznak, hogy lehetőségem van ebben a közegben dolgozni.”