Kisorosziban a szigetcsúcson, Duna part, naplemente. Messziről halljuk, hogy valahol a közelben hangosan szól a zene - menjünk nézzük meg, biztos valami jó buliba csöppenünk. Nagyjából 30-40 ember táncol, énekel, remekül érzik magukat. Az átlagéletkor 45 év lehet. Közelebb érve hallom, hogy éppen a Hip-Hop Boys slágere az „Ott várok rád” bömböl a spontán kialakított diszkó pultból. Majd következnek a kilencvenes évek akkori mainstream felejthetetlen előadói: Happy Gang, V-Tech, Kozsó, Shy Guys, FLM… A TNT „Titkos üzenet” című dalánál már nagyon rosszul kezdem magamat érezni.

Egy hölgy odalép hozzám és azt kérdi-miért nem megyek táncolni? Természetesen nem szeretném elrontani a kedvét, egyébként sem illik degradálni más ízlését, ezért viszonylag diplomatikusan csak annyit válaszolok, hogy ezt a zenei világot már akkor sem igen kedveltem, amikor a többség igen. Miért nem szeretem a retro zenét? Érdeklődik tovább, de már nem tudok válaszolni, mert a diszkós átvált a külföldi slágerekre, felcsendül Dr Alban: Sing Hallelujah című dance himnusza. A hölgy rohan a tánctérre, én szintén futok, csak a másik irányba.

Igaz, ami igaz, itthon a kilencvenes években, ha valaki a zenélésből szeretett volna megélni akkor kénytelen volt az aktuális divatot követni (bár az is elképzelhető, hogy ezeket a zenéket szerette) ami nagyjából azt jelentette, hogy az akkori táncoslábú fiú vagy éppen női dance csapatokat próbálta importálni, utánozni. Persze ne felejtkezzünk meg a szocializmusból ránk maradt örökségre az un. alternatív zenéről sem, ennek a műfajnak a képviselőinek, még ezekben a vészterhes időkben is volt lehetőségük lemezszerződésekhez jutniuk. De erről majd máskor talán egy másik cikkben.

A fiatalabbak kedvéért muszáj megírni, hogy bizony a kilencvenes években még sem YouTube, sem Facebook nem volt, sőt olyan szoftverek sem léteztek elérhető áron, amelyek segítségével házi hangstúdiókban lehetett volna felvételeket készíteni. Így az a zenekar, vagy előadó, aki szeretett volna lemezt megjelentetni, kénytelen volt egy stúdióba bevonulni és felvételeket, demókat készíteni a saját pénzéből majd kazetta, később CD formájában eljuttatni az akkori lemezkiadókhoz. (EMI, BMG, SONY, Polygram, Universal)

Ezekben a kiadókban üldögélő művészeti igazgatók, úgy csináltak, mintha nem vették volna észre, hogy a világban éppen egy óriási és talán az utolsó zenei forradalom zajlik. (Jó az elektronikus zenét kivéve.) Ebben az időben, amíg az átlag magyar zenei fogyasztó, playback formációkra csápolt a vidéki diszkókban, vagy éppen a főiskolai-egyetemi bulikon a vörösboros -kóla hatása alá kerülve a Kispál és a Borzra, addig az Egyesült Államokban berobbant a Grunge, olyan zenekarokkal, mint a Nirvana, a Pearl Jam vagy a Soundgarden. Mindeközben a szigetországban válaszként megszületett a Britpop az Oasis, a Blur, Pulp…Közben dübörgött a Guns ’n’ Roses és a Red Hot Chilli Peppers, de sorolhatnám a jobbnál-jobb bandákat.

Az idősebbek biztos emlékeznek, 1997-ben kezdte meg működését a Z + TV csatorna, majd később lett belőle VIVA TV. Puzsér Róbert szavaival élve, ekkor kezdődött el az a „szellemi kútmérgezés”, aminek még most is a hatása alatt vagyunk, legalábbis a zenei ízlés, illetve ízléstelenség tekintetében. Szinte kizárólag csak a full playback formációk hasítottak a csatornán, akárcsak a rádiókban. Nem beszélve arról, hogy a Hofi Géza által létrehozott haknizás műfaja ebben az időszakban újra aranykorát kezdte élni. A zeneszerzők gyártották a gagyi slágereket, sokszor már arra sem volt szükség, hogy az előadó tudjon énekelni, hiszen az országot behálózó, fél órás hakni műsorok CD ről mentek. Csak tátogni kellet megtanulni és egy kis tánctudást felszedni.

Nem csoda hát, hogy az X generáció tagjainak többsége, akik ekkor voltak fiatalok, ma is ezekre a zenékre szeretnek nosztalgiázni. Tény, hogy az aktív zenefogyasztás (koncertre járás, lemez vásárlás, videó klip nézés) nálunk nagyjából a 16 és 26 év közötti korosztályra korlátozódik. Utána elindul a nagybetűs élet, a karrierépítés, családalapítás így azokon a ritka pillanatokon, amikor összeverődik egy-egy baráti társaság, a Youtube diszkón előkerülnek a silány slágerecskék, amelyek a fiatalságukra emlékeztetik az összegyűlteket. Erre van igény, mondhatnánk, és valóban ezzel magyarázható az is, hogy egy -egy hazai előadó hetvenévesen is meg tud élni a 30 évvel ezelőtti akkor népszerű dalaiból, amivel évről-évre újra végig haknizza az országot.

Amikor már majdnem elfelejtettük ezt a szégyenteljes korszakot, elkezdődődött valami furcsa dolog, amit ma retro hullámnak nevezünk. Viccnek indult, divat lett belőle: Táncdalfesztivál sátor a Szigeten már 15 éve létezett. „Menjünk egy jót röhögni!” mondták az akkori húszévesek és csápoltak az első sorban Korda Gyuri bácsira, Aradszky Lacira, ma pedig a Reptér lett az ország legismertebb dala. Annyira, hogy új klipet is kellett hozzá forgatni.

Ennek az életérzésnek adott egy nagy löketet és megerősítést a Retro rádió, aminek a közismert szlogene: „A 60-as, 70-es, 80-as évek legnagyobb retró slágerei.„ Itt meg kell állnunk egy pillanatra, mert van némi ellentmondás ebben a mondatban, vagy én nem értem. Nem szőrszálhasogatás, de ha a megnevezett 3 korszaknak nem csupán a slágereiről van szó, hanem a RETRO slágereiről, akkor az azt sugallja, hogy nem minden ezekben a korszakokban született sláger- RETRO.

Tehát nem minden régi sláger retró, de minden retro, ami régi sláger?

Nem, ez sehogy sem áll össze, pedig valahol itt van a kutya elásva, hiszen valóban nem tehetjük ugyanabba a halmazba, mondjuk az 1984-ben debütált Purple Rain – Prince szerzeményt az egy évvel később megjelent Cheri Cheri Lady -című Modern Talking dallal. Tehát amikor azt kérdezi valaki tőlem, hogy szeretem-e a retro zenét, akkor zavarba jövök. Nem tudom mit kellene válaszolnom. Természetes és magától értetődő, hogy azok a zenekarok, zenészek, akiknek szerzeményeiknek köszönhetően a könnyűzene a kultúra része lett, azok a kedvenceim. Nem kell ahhoz vájt fülűnek lenni, hogy tudjuk, abban a bizonyos 30 évben született meg minden, ami igazán fontos.

De ha szeretem Hendrixet, a Beatlest, a Pink Floydot, a Police-t és megannyi megkerülhetetlen bandát, akkor szeretem a retro zenét? Úgy érzem a válasz: nem! A retro, nem egyenlő a vintage-el. Magyarul aranykorszaknak hívnám a retronak azt a részét, ami bár régi, de mégis maradandó. Egy biztos: nem lehet egy kategóriába tenni a Boney M.-et az Aerosmithtel és a The Cure-t, Millie Vanillieval.

A tisztelt olvasó, bizonyára nagyon kíváncsi, hogy mit is szeretnék ezzel az írással közölni? Pusztán csak annyit, hogy borítsunk végre fátylat a múltnak azon rettenetes korszakára, amelyben a gagyi zenék és szövegek voltak menők. Nem késő felfedezni a valódi értékeket! Persze újra felmerül az az alap kérdés, hogy mi volt előbb, a rosszízlésű közönség, vagy a pénzéhes média? Bizony nehéz úgy a kvalitás felé haladni, hogy a napjainkban debütált remixek készítői is Kozsóhoz nyúlnak vissza.

Az is lehet, hogy csak álmodozom és a mindenkori tömeget csak és kizárólag a nagyon könnyen fogyasztható zenékkel lehet kielégíteni.  Konklúzió: egyáltalán nem ciki, sőt annak, akit valóban érdekel a könnyűzene minőségi része, kötelező 30-40-50 évvel ezelőtt született albumokat hallgatnia, hiszen ebben az aranykorban ért össze a mainstream az undergrounddal. Így történhetett meg, hogy mély mondanivalóval, művészi kvalitással, zseniális zeneszerzők és előadók művei kerültek a top listák élére. Íme a Rolling Stone magazin útmutatója, szerintük ez az 500 legjobb album, amiben vannak mai darabok is. https://www.rollingstone.com/music/music-lists/best-albums-of-all-time-1062063/bonnie-raitt-nick-of-time-2-1062741/

Szerző: Gömör Tamás