A Föld átfúrása nem nélkülözi a kihívásokat, első körben a bolygó 12 756 km-es átmérője miatt. Az extrém nyomásviszonyok, hőmérsékletek és az ezekből fakadó műszaki kihívások pedig csak tovább nehezítik a feladatot.

Az emberiség régóta eljátszott a gondolattal, hogy milyen mélyre lehetne lefúrni vagy lejutni a talajba. Jules Verne egyik leghíresebb regényében – Utazás a Föld középpontja felé – ugyan nem fúrnak, hanem találnak egy titkos útvonalat, ami a mélységbe visz, de motívumként mégis az előbbi gondolat kerül elő. Ám nem csak a fantázia kedveli a rejtélyes mélységet, hiszen megannyi tudományos vállalkozás született annak kapcsán, hogy egyre komolyabb mélységet érjünk el – ezekről itt írtunk:

Kérdés, hogy mennyire koronázhatja siker ezen koncepció legradikálisabb formáját – vagyis a planéta teljes átfúrását – erről közölt cikket a LiveScience, amelynek tartalmát lentebb röviden összefoglaljuk.

A kihívást legelső pillantásra a Föld mérete jelenti – planétánk kőzetbolygó 12 756 km-es átmérővel. Az első réteg, amelyen át kell hatolni, a 100 km vastag kéreg, ahol a ránk nehezedő légköri nyomás 3 méterenként fokozódik – ami értelemszerűen nagy távolságon át elég gyorsan felhalmozódik, és elviselhetetlenné válik az élő szervezet számára.

Az eddigi legmélyebb ember alkotta lyuk, a 12,2 km mély oroszországi Kola Szupermély fúrás is csak tehát a felszínt kapargatta – ehhez képest a munka közel két évtizedet vett igénybe, és a mélységben így is tengerszinti nyomás 4000-szerese volt tapasztalható. Ha ezt a rekordot megdöntenénk, és valami csoda folytán még további 80 km-rel sikerülne ennél is mélyebbre hatolni, akkor várna ránk a következő akadály – a földköpeny. A köpeny a Föld közel 2900 km vastag szilárd halmazállapotú burka, mely a bolygó vasban gazdag magját borítja be – írja a Pécsi Tudományegyetem. A földköpeny és földkéreg közötti határfelületet Mohorovičić-felületnek nevezik, ami átlag 30–40 km mélységben húzódik a felszín alatt. Ez utóbbinak tehát még a feléig sem sikerült eddig az emberiségnek eljutni, habár megpróbálták már elérni a Project Mohole keretében az 1950-es és 1960-as években.

A legnagyobb kihívás minden ilyen vállalkozás esetén a fúrt lyuk stabilitása, ami szükségessé teszi a fúrófolyadék folyamatos infúzióját az összeomlás elkerülése érdekében. Ez a folyadék, nehéz ásványokat, például báriumot tartalmazó keverék, egyensúlyba hozza a belső és külső nyomásokat, de sajnos a Föld mélyebb rétegeiben csökken a hatékonysága. A köpeny 1410 Celsius-fokos égési hőmérséklete jelentős kihívást jelent, és így ebben a mélységben már a rozsdamentes acélt is el lehet felejteni. Kizárólag speciális ötvözetek jöhetnek szóba – például a titán.

Ha azonban mindezt valahogy megoldottuk, akkor a köpeny áttörése után a fúró körülbelül 2896 km mélységben eléri a Föld magját. A főként folyékony vasból és nikkelből álló külső mag 4000 és 5000 Celsius fok közötti hőmérséklettel rendelkezik. Ezen olvadt ötvözet átfúrása az emberiség számára példátlan technológiai kihívást jelent.

5000 km megtétele után a fúró eléri a belső magot, ahol az intenzív nyomás – mintegy 350 gigapascal, vagyis a légköri nyomás 350 milliószorosa – a perzselő hőmérséklettel közösen teremt felfoghatatlanul extrém körülményeket. Mindez kiegészül azzal, hogy a művelet alatt a Föld gravitációja folyamatosan vonzza lefelé a fúrót, de a magban olyan egyedi helyzet alakul ki, ahol a gravitáció hasonló az űrben való lebegéshez, vagyis egyfajta virtuális súlytalanság állapotát eredményezi.

Ám ezeknek a lehetetlen akadályoknak a csodálatos leküzdése is csupán arra elegendő, hogy a Föld magját elérjük – a fúrónak ugyanis meg kell küzdenie a gravitációs húzóerő megfordulásával, miközben visszafelé halad a felszín irányába. Mint látható tehát, megvalósíthatóbbnak tűnik űrhajósokat küldeni a Marsra, mint keresztülfúrni ezt a bolygót.