Ha W124-re vágysz, de megüt a guta, hogy nemcsak a találkozók vannak tele a boldog nyugdíjas éveiket töltő hobbiautókkal, hanem néha még a panelparkolókban is össze lehet futni egy-egy Sacco-deszkás túlélővel, a kupé a te autód! Alig van közös eleme a limuzinnal, sokkal, de sokkal kevesebbet gyártottak belőle, B-oszlop nélkül a klímára sincs mindenáron szükség, és még mindig van benne valami a vasfüggöny mögül annyira vágyott nyugati élet bizsergető hangulatából.

Tudomásul kell venni, hogy ami régen népszerű, masszív és tartós volt, abból sok éli meg a veteránkort. És ha valami, akkor a W124-es kimaxolja ezeket a pontokat, még akkor is, ha a német taxisok annak idején húzták a szájukat, hogy erre kell cserélniük bevált W123-asukat. A rajongók szemében ez az utolsó, igazi túltervezett stuttgarti konstrukció, és egy generáció szemében ez az igazi, hamisítatlan Merci. A W124-es akkora alapvetés, hogy ahhoz már jár a közhely státusz, mégis éppen elegen akarnak eltenni maguknak egyet, így nem kell amiatt aggódni, hogy a veterános világ kiszeret belőle.

Sőt, minél lélektelenebb, problémásabb és hozzá elérhetetlen új autók jelennek meg, annál többen fedezik fel maguknak a német autóipar gránitszobrát, és annál jobban vágynak arra, hogy fityiszt mutathassanak a kormánya mögül a fogyasztói társadalomnak. Emlékszem rá, volt idő, amikor a szerencsétlenebbek megfáradt rugókkal, lógó béllel húzták az utánfutót, a még pechesebbek lefóliázott ablakokkal, Rial felnikkel és teljes hűtőmaszkos csillaggal az orrukon küzdöttek gazdájuk társadalmi státuszáért, és csak a szebbek vívták ki maguknak a tiszteletet, ahhoz is szükség volt egy ősz bácsira.

Ma már egy kopottas W124 is vonzza a tekintetet, az enyémre legalábbis számíthat. Nekem még gyerekként, a Balatonnál égett a retinámba ez a forma, amikor a németek még gyakran jártak oda. Selymesen szóló dízelmotorja, méltóságteljes úszása, valószínűtlenül alászedett kereke a tele dísztárcsákkal örök emlék és állandó viszonyítási pont marad. Érdekes, hogy a kupé, pláne a kabrió legfeljebb autós újságokból rémlik, ezek annyival ritkábbak voltak, hogy esélyük sem volt az utcakép részévé válni, legalábbis mifelénk. Ezért is hiszem, hogy egy kupéval a W124-mánia egy másik szeletét kapjuk.

Egy C124-gyel sosem fognak taxisnak nézni, legfeljebb a kilencvenes évek éjszakai életéből ismert vállalkozónak hisznek, bár ez sem valószínű, ha egy olyan Almandine Rot színű példánnyal jelenünk meg, mint amilyet a Veterán Autó Kft. kínálatából kaptam kölcsön. Ha megtiszteljük azzal, hogy ragaszkodunk az eredetiséghez, egyre több elismerő tekintetet gyűjthetünk be a többiektől. Azt nem ígérem, hogy a laikusok tényleg veterán autónak látják majd, mert Bruno Sacco hiába véglegesítette Joseph Gallitzendörfer és Peter Pfeiffer formatervét 1981-ben, a műanyag lökhárítós W124 képtelen megöregedni.