Ha minden jól megy, a hónap végén elrepülök Venezuelába. Eddig ezt tizenegy, különböző korú férfi- és nőismerőssel, barátommal közöltem. Az arcuk sem rezdült. Mintha azt mondtam volna, hogy moziba megyek.

Azzal a különbséggel, hogy nem azt kérdezték, mit nézek meg, hanem hogy „klassz meleg van ott ilyenkor, ugye?” vagy hogy „Venezuela veszélyes hely… vagy már nem az?”.

E blog igényes, hűséges követőinek – sejthetően – sokkalta alaposabb, mélyebb érdeklődését én azért igyekezni fogom messzemenően kielégíteni élménybeszámolókkal, riportokkal.  Előtte azonban oda kell jutnom, majd épségben haza is kell térnem. Majd meglátjuk.

Aktuálisan az itt az érdekes, hogy nem érdekes… hogy ma már nem hozza izgalomba az embert a világjárás.

Persze, milliónyi kivétel akad, mégis, jelen mondanivalómnak az adja az alapját, hogy noha tudom, hogy a „közömbösség mintáiként” prezentált barátaim, ismerőseim korábban „éltek-haltak” az utazásért.  Hónapokon át várták, hogy felszálljon végre a repülőjük bárhová a nagy messzeségbe, csak hogy saját szemükkel lássák,  közvetlenül „érezhessék-érinthessék” meg az addig csak könyv- és újságcikk-írók, dokumentumfilmesek beszámolóiból – úgy-ahogy – ismert amerikai, ázsiai, afrikai kultúrák, nagyvárosok, tájak, emberek világát.

Határozottan állítom, ennek a várakozásokkal, kíváncsiságokkal telített világnak vége.

Legalábbis körülbelül ugyanaz a „sztori” megy végbe a fejlett országok lakói körében a „Nagy Utazás” kapcsán, mint a saját autó esetében. Az évtizedeken át vágyaink netovábbjának számító gépkocsi tulajdonlása ma már „se nem oszt, se nem szoroz”.

Sem az nem fordulhat elő manapság, hogy valakit azért irigylünk, mert van egy autója, sem az, hogy azért, mert eljuthat például Dél-Amerikába.

Persze, hogy sarkítok és túlzok. Ezerféleképpen árnyalható valójában a kép, amit most csakis fekete és fehér színekkel festek le. De nem is kép ez, hanem leképeződés. Az emberi szellemben, tudatban, érzelemvilágban történt villámgyors, drasztikus változások leképeződése.

A globalizáció évekkel ezelőtt – tán éppen a pandémia kitörését közvetlenül megelőző évre – eljutott arra a leglátványosabbnak is nevezhető fokra, hogy globálisan megszűnt „Big Deal-nek”, óriási nagy dolognak lenni az emberek szabad mozgása. Az utazás világszabadsága. 

Észak-Korea kivételével ma a további kétszázvalahány ország polgárai de facto mind rendelkezhetnek világútlevéllel. Még a klasszikus zárt rendszerek is, például Kína, Oroszország és hasonszőrű társaik, egyszerűen rákényszerültek, hogy megnyissák határaikat a ki- és beutazók előtt.

Pedig e fejleménysorozat reális, pláne néhány éven belüli bekövetkeztét mi, a boomer nemzedékhez tartozók még húsz-harminc éves korunkban (a nyolcvanas évek közepén) sem tudtuk elképzelni. Mégis bekövetkezett.

Utaztunk, mert utazhattunk. Amennyi csak belefért. Vállalva, hogy a tizenkét ágyas diákszálló-hálótermekben aludjon, hogy csak a hazulról hozott kolbászt, sajtot eszi reggel-délben-este. Aki megtehette, megtette a nyugati nagypolgárok számára is luxusutaknak számított exkluzív körutakat hajóval, helikopterrel, vonattal, kocsival.

Mígnem a – mind problémamentesebb globális utazások megkönnyítésére is kifejlesztett – információs-kommunikációs technológiák éppen azok, amelyek létrehozzák a valós világ hű képmásait. Mára az ember otthonába, hálószobájába képesek szállítani a reálisan létező világ minden rezzenését, összes báját, izgalmát, szépségét, drámáját.

Elmosódóban az egész differencia a fizikai értelemben és virtuálisan bejárható világ között. Ez utóbbi veszélytelen és ingyen van, az előbbi veszélyes és drága. És egyre drágább, a széles, korábban gyakorlati utazó tömegek számára is kezd megfizethetetlenné válni.

Az egy évvel ezelőtt volt jegyárak – mondjuk Venezuelába, mert hogy ezt pontosan tudom – megduplázódtak. Párizsban, New Yorkban, Bécsben ötven-hetven százalékkal kerülnek többe a szállodák, mint 2021-ben, a sípálya-bérletek árai ezen két esztendő alatt Lengyelországban vagy Ausztriában átlagosan húsz-harminc százalékkal mentek fel. Milliónyi példát hozhatnék fel ilyen összefüggésben, de nem ezt az aspektust tartom ám a leglényegesebbnek.

Hanem azt, hogy világszerte terjed az emberiség soraiban a bizonytalansági közérzet. Mondhatni: „felütötte fejét a félelem” a váratlantól. Váratlanul, legalábbis így élte meg az emberiség, szóval: váratlanul tört ránk a világjárvány, tört ki az ukrán háború, a globális infláció, a globális felmelegedés, a természeti katasztrófák sorozata. Olyan általános légkör van kialakulóban, amiben az ember, az embereknek még a mozgékonyabb, így vagy úgy tehetősebb hányada is, nem mer már nagy utakra vállalkozni, mint korábban.

Nemcsak az öregedéssel járó természetes lassú de biztos visszavonulásra kell itt gondolni, hanem arra, hogy a csökkenőben a világjáró fiatalok száma is. Mert

1. nem akkora „szám” számukra, hogy bejárják a Földet, mint nekünk volt. Az egész utazás, mint olyan, nem számít manapság „nagy számnak”, viszont sokkal körülményesebb, mint volt: gondoljunk csak a repülőtéri káoszokra! 

2. mert egyre kevesebben engedhetik meg maguknak,

3. fiatalabbak, öregebbek egyre jelentősebb része, ha manapság nagy útra kel, akkor ezt már nem kaland- felfedezési, szórakozási, szabadidő eltöltési vágyból, hanem átköltözés, a távolban, egy új világban való letelepedés céljából teszi.

Azért, hogy – valamilyen formában – egy új, egy más, egy gondoktól mentesebb új életet próbáljon kezdeni. 

Ez utóbbi a globális mobilitást technológiai, illetve gazdasági-politikai-turisztikai összefüggésekben is nyomon követő Morning Consult nevű meghatározóan technológiai tanácsadó cég világméretű felméréséből olvasható ki. 

Tizenhatezer, különböző korosztályokhoz tartozó, korábban „utazó-módban” élt japánt, koreait, amerikait, németet, olaszt, franciát, spanyolt, brazilt, britet, ausztrált kérdeztek végig további terveikről, mennének-e, s ha igen, hova mennének a jövőben külföldre.

Tudják mit felelt a japán megkérdezettek harmincöt százaléka? Azt, hogy soha többé sehova. Egyáltalán nem kíváncsi már a világ többi részére. A koreaiak 14 százaléka felelte ugyanezt. A nyugat-európaiaknál, amerikaiaknál, kanadaiaknál, ausztráloknál 7-10 százalékos a teljes utazási absztinenciát választók aránya.

Ami pedig az üzleti, a hivatalos külföldi utakat illeti, az erre az ágazatra szakosodott nemzetközi és főként amerikai utazás szervező cégeket tömörítő Global Business Association nemrég publikált adatai szerint míg a múlt évtized végén másfél billió dolláros forgalmat jelentettek az üzleti utazások, addig a 2020-hoz képest némileg élénkülő tendencia ellenére is, tavaly ezek értéke csak 650 milliárdot tett ki.