Interjú Csorba Lóránttal, a Lóci játszik frontemberével

“Pár éve jöttem rá, hogy nem az szolgálja a zenei fejlődésemet, ha minden héten végighallgatom a London Underground top 20-t, hanem az, ha tisztában leszek azzal, hogy mi az a hagyomány, amiből érkezünk. Ez a hagyomány mindenkiben ott van, csak az a kérdés, mennyire mélyre nyúlik vissza” – fogalmaz Csorba Lóránt, a Lóci játszik zenekar frontembere, akivel többek között Színes, magyarul beszélő című negyedik nagylemezükről beszélgettünk, valamint arról, hova vezet az, ha egyfajta dolgot gyömöszölnek az emberre.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Négy éve megnyertétek a Fonogram-díjat, az év felfedezettje lettetek, még abban az évben megnyertétek a Nagy-Szín-Pad!-ot, játszhattatok a Sziget nagyszínpadán. Most épp a negyedik nagylemezetek jelenik meg. Szép ívet fut a zenekar, mit gondolsz, minek köszönhető ez?

Amikor 2017-ben megnyertük az Év felfedezettje díjat, akkor éppen 31 éves lettem, ami bőven meghaladja a kategória átlagéletkorát. Viszont számunkra talán pont ez jelentette a siker titkát. Hiszen mindenkinek volt már egy megbukott együttese, amiben korábban nagyon hitt, és a hirtelen jött sikert pedig sokkal jobban megbecsültük. Biztos vagyok benne, hogy 21 évesen ezt nem tudtam volna a helyén kezelni és biztos elszálltam volna magamtól: hogy én vagyok az aranytestű rockisten, és én mindenkinél jobban tudom, hogy mi a „jó”. Nagyon boldog vagyok, hogy ahol most tartok, attól boldog tudok lenni.

Mit kell tudni az új anyagról, azon kívül hogy más lesz, mint a többi? Lóci goes Karibi?
Jah man! De jól kiszúrtad a feliratot a Bánat, oh kislemezünk alján! Az új lemez címe Színes, magyarul beszélő, és

úgy döntöttünk, előnyünkre változtatjuk azt, amit sokan hibánkként fogalmaztak meg: túl sokszínűek vagyunk. Nincs kialakult „Lóci-stílus”, ha csinálunk két hasonló dalt, akkor megijedünk az önismétléstől. Ezért az új lemez szupereklektikus, szuperszínes, és rengeteg stílusban kipróbáltuk magunkat, de úgy, hogy ne vicc, ne paródia legyen belőle.

Ennek értelmében zenei kaméleonok vagyunk, minden színt megmutatunk ezzel a lemezzel, ami bennünk van.

Szokás párhuzamot vonni a zenétek és az Emil.RuleZ! között, a hatásuk tényleg abszolút tetten érhető a Lóciban. Egyfajta iránytű ez a zenekar nektek, vagy egyszerűen ez a műfaj áll közel hozzátok?
Nekem Hajós András személyes hősöm, egy – ahogy az angol mondja – ‘one and only’ figura, egy egyszeri és megismételhetetlen kiválósága a magyar szórakoztatóiparnak, akinek sajnos kevés helyzetet hagyott kibontakozásra a magyar könnyűzene. Vagy lehet, hogy ő hagyott magának kevés teret, nem tudom, az biztos, hogy hiányzik az életemből három-négy évente egy új Hajós-lemez. A Lóci játszik más utat jár be, másként lett híres, és másként is fog megmaradni az emberek emlékezetében, mint az Emil.RuleZ! (ahol ne feledkezzünk meg Hegyi Gyuri fantasztikus szövegeiről sem!), de az biztos, hogy van egy olyan zenei vérvonal, amit ők is képviseltek, és mi is igyekszünk képviselni.

Egy interjúban arról beszéltél, hogy mindig az angolszász kultúráról beszélünk, holott egy magyar zenésznek épp az lenne a feladata, hogy a magyar nemzeti kulturális összértékhez rakjon hozzá. Érdemes magyar dolgokból táplálkozni, vagy legalábbis tudni róluk. Ez nagyon összecseng Póka Egon szavaival – szomorú aktualitás -, aki úgy fogalmazott, hogy a nyugat-majmolással az a gond, hogy egyfajta dolgot gyömöszölnek az emberre, a fiatalok pedig meg akarnak felelni a trendeknek, és egyforma dolgokat csinálnak. Szerinted ez hova vezet? Hogyan, vagy mennyire megy szembe ezzel a Lóci játszik?
Ez egy nagyon összetett kérdés, és nem hiszem, hogy én vagyok a legmegfelelőbb ember ennek a megválaszolására. De azt el tudom mesélni, hogy mit éreztem magamon. Pár éve jöttem rá, hogy nem az szolgálja a zenei fejlődésemet, ha minden héten végighallgatom a London Underground top 20-t, hanem az, ha tisztában leszek azzal, hogy mi az a hagyomány, amiből érkezünk. Ez a hagyomány mindenkiben ott van, csak az a kérdés, mennyire mélyre nyúlik vissza.