Nyilván nem tehetem meg, hogy ennyivel elintézzem azt, amit több tucat, vagy száz ember összerakott. Ezentúl minden koncert, ahova el fogok menni, maximum csak a második legjobb lehet, ezt überelni, szinte lehetetlen.

Agyon szpojlereztem a cikket már az első pár mondattal, sőt, már a cím is mindent elmond, amit most sok-sok karakterszámban fogok különböző módon megfogalmazni. Minden mondat lényege ugyan az lesz, hogy miért volt patikamérlegen kimért frenetikus élmény a Rammstein budapesti bulija. Messzeföldön híresek a németek a precizitásukról, ahogy a fociban sem a szép, brazil stílust képviselik, hanem nemes egyszerűséggel addig hajtanak, amíg meg nem nyerik a meccset. A Rammstein ugyan ezt teszi a zeneiparban. Nem az a kimondottan technikás és virtuóz dallamok képviselői, hanem a tűpontosan megtervezett és kivitelezett stratégiát, arculatot és zenei hangzást követve kitartanak az mellett, amit a fejükbe vettek 1994-ben. Egyedi ipari metal, olyan látványvilággal, amit zene nélkül is tudnék nézni egész este.

Tudom, hogy majdnem egy hetet késtem a beszámolóval, de megvártam, amíg elül bennem egy kicsit a lelkesedés, és a neten is már inkább mással foglalkoznak a médiumok, mondjuk, hogy melyik celeb villantott egy nagyot. Ezek amúgy is rohadt érdekesek. Egy hét elteltével is csak szuperlelkesedéssel tudok írni a Rammstein koncertről, mert nagyítóval sem lehet benne hibát találni.

Amikor legutóbb németek jártak a Puskás Arénában, akkor egy sima 1-1-es döntetlen lett a vége, most viszont bíztam a német sikerben, sőt, vágytam rá, hogy kivégezzenek. A zenekar az utóbbi hetekben nem a turnéval került a média célkeresztjébe, hanem a szexuális gyanúba keveredett Till Lindemannról cikkeztek, ahogy mi is írtunk róla ITT és ITT. És a könyve is megejelent magyarul. De amíg csak gyanú, addig mi nem szeretnénk tovább ezzel a témával foglalkozni. Mi maradunk a koncertnél.  

Kedden és szerdán is teltház fogadta a német csapatot a Puskás Ferenc stadionban, ahol pár napja még a Harley Davidson 120 éves születésnapján csápoltunk Airbourne, Danko Jones, akivel interjút is készítettünk, és a Wolfmother zenekarokra. A stadion metrómegálló és környéke azóta sem lett se tisztább, se barátságosabb, se pedig illatosabb. Még mindig felettébb utálom. De dühkitörésemről ITT írtam bővebben.

A zenekart először 1998-ban láttam a Sziget Fesztiválon, már akkor is nagy hatással volt rám a nem mindennapi látványvilág. Igaz, akkor még nem hektóliterben kellett mérni a koncert közben elhasznált benzin, gáz és kerozin adagot, hanem elég volt akkor egy sima marmonkanna is hozzá, de akkor is letaglózott, hogy felgyújtja magát Till Lindemann a színpadon. Ez a produkció 25 évvel a Sziget fellépés után már úgy néz ki, hogy szinte minden lángokban áll, és Till hangjától az ember úgy érzi, hogy épp a pokolban üljük a Sátán menyegzőjét.

A koncert valóságos hangorkán, mégis minden hangszert tisztán hallani, nem úgy, mint életem legborzasztóbb eseményén történt pár hete. Fekete füst jön a hangfalállványok tetejéről, mintha konklávé lenne és nem lett megválasztva az új Pápa, bár a pokolbéli hasonlatom után nem biztos, hogy helyénvaló ez a metafora. A fekete füst mindenesetre eltakarja a fővárosi naplemente fényeit, ettől pedig még hatásosabbak a lángcsóvák és robbanások. A műsor szinte csak a dalokban különbözik, a színpad, a vizuál és a körítés mind ugyan az, mint 2019-ben Prágában volt. Nem bonyolították túl a németek az elmúlt négy évben a tervezést és megújulást. De igazából minek is változtatni valamin, ami kurvára működik. És ez a show működik.

A bevonulás maga volt a hatásvadászat magasiskolála, amikor Till a tíz emeletes panelház magasságával vetekedő színpad középső toronydíszletéből lifttel ereszkedik le a mikrofonjához, és elkezdik a Rammlied-et, közben pedig tűz, fények és füst teszi még drámaibbá az első perceket. Jöttek sorban a jobbnál jobb dalok, Links 2-3-4, Bestrafe Mich, Gifting, Sehnsucht, mi pedig próbáltuk értelmezni mit látunk a színpadon. Nem hittünk a szemünknek, olyan gigashow volt már a kezdet is. Sokan panaszkodtak a keddi koncertre, hogy az első pár számnál nem volt jó a hangzás, szerdára ezek szerint ezt kijavították, mert minden tiszta és érthető volt.  

A nézőtéren nincsenek nézők, csakis őrjöngő emberek. A lelátó legfelső soraiban is csápolnak és állnak az emberek, mindenkit magával ragad a látvány és az egész előadás. A közönséggel semmi interakció a zenekar részéről, mindössze az elején és a végén kaptunk Tilltől egy „Budapest” és „Budapest, köszönöm szépen” kiáltást. Viszont egy cseppet sem hiányzik se a közönség énekeltetése, se a számok közötti felvezető szövegek, mert egy színházi előadás közben sincs kontakt a nézőtérrel. És ez a koncert bizony olyan volt, mint egy színdarab, minden másodperc megtervezve, kitalálva, összehangolva és gondosan végrehajtva. A spontaneitás halvány szikráját sem lehetett felfedezni, ami elsőre még rosszat is jelenthetne, de nem a Rammstein esetében. A koreográfia, a díszlet, a fények, a hangok mind-mind tökéletes összhangban vannak egymással, mint egy  Cirque du Soleil műsor, ahol ha bármi balul sül el, nincs mód rá korrigálni a nélkül, hogy az előadás ne sérüljön. Meg persze a zenészek ne sérüljenek, mert ezen az estén, ha valamelyikük csak egy picit arrébb áll, mint ami ki van jelölve neki, könnyen hamuvá válhatott volna.

A koncert háromnegyedénél levonultak a színpadról és a kivetítőre dolgozó kamera elkezdte pásztázni a közönséget, és mi persze örömujjongásba törtünk ki minden embernél, akit láttunk a ledfalon. Közben a zenekar kiment a küzdőtér közepén felállított kis színpadra, hogy onnan gumicsónakokkal vissza úsztassák magukat a közönség kezén a nagyszínpadra, és ott belecsapjanak az Auslanderbe. Több se kellett, újra robbant a Puskás Aréna és csak fokozta a hangulatot a Du Riechts so Gut és az Ohne Dich. Ha éppen akkor szállt le egy repülő a Liszt Ferenc reptéren, akkor az utasok azt híhették, hogy kigyulladt a Nemzet stadionja.

Tisztán emlékszem, amikor 97-ben megvettem kazettán a Sehnsucht albumot, miután David Lynch Lost Highway filmjét megnéztem moziban. Ebben a filmben volt két betétdala a zenekarnak, a Heirate Mich és a Rammstein, és a moziban ülve jobban lekötöttek a dalok, hogy ki szerzeménye lehet, mint maga a film. Pedig a film se piskóta. Utoljára a Motörhead és a The Doors volt rám ekkora hatással, hogy legszívesebben felálltam volna őrjöngeni a moziszékre. Azóta jó pár Rammstein koncert van a lábamban, de még mindig ugyan az a hatás ragad el, ha meghallom bármelyik dalukat: kurva kemény fejrázás, libabőr és léggitár. Sosem érdekelt, hogy zenélés mellett ki, mit csinál, mert nem azért szeretem valaki zenéjét, mert emberileg makulátlan, hanem mert az alkotása tetszik. Jim Morrison vagy Lemmy sem volt egy Terézanya, mégse érzem úgy, hogy ha hallgatom a zenéjüket, azzal legitimálni akarom a drogfogyasztást. Till esetében sem érzem azt, hogy ha esetleg igazak a vádak, akkor ha Rammsteint hallgatok, azzal elfogadom a nők elleni erőszakot.  

Szóval a Rammstein hihetetlen látványt álmodott meg a dalaikhoz, de ezt már tudjuk évek óta, de arra csak most jöttem rá, hogy hiába láttam már ezt a műsort, nem lehet megunni. Ha valamire, erre az estére biztosan fogok emlékezni életem végéig, és ha lehet egy tanácsom a jövőre nézve, akkor egyszer mindenki menjen el egy Rammstein koncertre.