Tankcsapda évzárás nehéztüzérséggel - koncertbeszámoló

1993 óta járok Tankcsapda-koncertekre. Ez nem nosztalgikus hencegés, hanem kórtörténet. Ott voltam Esztergomban, a Molotowban, amikor még a Szfinxszel együtt léptek fel, amikor a zenekar nem intézmény volt, hanem veszélyforrás: izzadt klubokban terjedő ragály, amire nem volt oltás, csak sör. Végignéztem a tagcseréket, a hirtelen jött országos ismertséget, a stadionméretű sikereket és azokat az estéket is, amikor ötven ember előtt játszottak úgy, mintha ötvenezer lenne.

És most itt vagyunk 2025-ben, amikor elvileg már mindent tudnunk kellene róluk – ehhez képest a Tankcsapda még mindig képes meglepni. Ez önmagában gyanús. A magyar rockban ez ritkább, mint a következetes kultúrpolitika. December 29-én Debrecenben, hazai pályán zárták az évet, és nem a „csináljuk le becsülettel” típusú iparosmunkával, hanem úgy, mintha még mindig bizonyítani akarnának. Pedig már rég nem kellene. Pont ezért érdekes.

Az év egyik nagy fordulata Sidi távozása volt. Egy ilyen zenekarnál a gitáros nem munkakör, hanem identitáselem, ezért a megüresedett poszt nem egyszerű hiány lett, hanem kérdés. A válasz pedig kifejezetten tankcsapdás: nem pótolni, hanem túltolni. Összeszedték az ország meghatározó gitárosait, és nemcsak a koncertévre, hanem az új lemez felvételeire is több pengetővel mennek neki az anyagnak. Az évzáróra pedig nem finomkodtak: egy színpadra állították a nehéztüzérséget. Bodor Máté. Takács Vilkó. Vörös Attila. Nagy Máté. Lukáts Peta. Ez már nem csak egy sima zenekar, ez gitárkoalíció.Méghozzá brutálisan erős. 

A hangzásnak jót tett? Kétségtelenül. Amikor egyszerre minimum két gitáros tépi a húrokat, a dalok nem megszólalnak, hanem testet öltenek. Vastagabb, dögösebb, élőbb lett minden, mintha a Tankcsapda nemcsak hangosabb, hanem izmosabb is lenne. És hát ezeknél az arcoknál nem kell magyarázni, ki mit tud: ez nem bemutatkozás volt, hanem demonstráció. Gitárünnep, minden sallang nélkül.

A műsor eleje pedig kifejezetten provokatív volt. Nem a slágerek jöttek, nem a „gyere, haver, énekeljük együtt” vonal, hanem egy ritkábban játszott dalcsokor, ami olyan volt, mint egy jól irányzott pofon azoknak, akik a Tankcsapdát csak refrénszinten ismerik. Világ disco, Szextárgy, Mindig péntek, Pokol a mennyből, Szappanoperák. Tempóban, attitűdben, szándékban is kemény rajt. Itt nem nosztalgia volt, hanem jelen idejű erődemonstráció.

A gitárosok folyamatos váltásban voltak, mindenki beletette a saját esszenciáját, a saját kézjegyét, anélkül, hogy szétesett volna az egész. Ez a legnehezebb műfaj: sok hang, egy akarat. És működött. Én próbáltam fogást találni, de nem nagyon sikerült. Ha mégis ki kellene emelnem valakit – márpedig az igazság nem demokrata –, akkor Vörös Attila számomra kilógott felfelé.  Az a könnyedség, ahogy a színpadon mozog és játszik, egészen abszurd: a srácban több rock and roll van, mint egy füstös klubban felejtett Marshall-ládában, amit harminc éve nem kapcsoltak ki. Gyanítom, azon az estén több bugyi esett áldozatul a játékának, mint amennyi mák van egy karácsonyi bejgliben.

A színpadkép is a „nem spórolunk az élménnyel” elvet követte. Kétoldalt egy-egy nagy LED-fal, mögöttük pedig rengeteg kisebb, az összkép pedig olyan határozott volt, hogy nem hagyott kérdéseket maga után. Ez egy évzáró koncert volt, nem bocsánatkérés. Aztán a koncert felénél jött az érzelmi váltás. Lukács színpadra hívta a magyar rock és blues egyik élő alappillérét, Tátrai Tibit. És itt megállt a levegő. Nem túlzás: amikor Tibusz feljött a színpadra, a puszta jelenléte olyan tekintélyt parancsolt, hogy az egész aréna ösztönösen vigyázba vágta magát. Vastaps, persze. De nem udvariasságból, hanem reflexből.

Belekezdtek a pár hete megjelent dalba, a Kér a nép-be. Tátrai lefogta, megpengette, és onnantól nem koncert volt, hanem beavatás. Nekem konkrétan megtelt a könnycsatornám. Így, ezt senki nem tudja ezen a kerek világon. Ahogy megszólaltatja a hangszerét, ahogy eggyé válik vele – az olyan élmény, amit nem lehet tanulni, csak megélni. Itt már nem stílusokról, nem műfajokról beszélünk, hanem arról a ritka pillanatról, amikor a zene emlékeztet arra, hogy miért van értelme egyáltalán megszólalni. 

Tátrai Tibusz azonban nem csak egy dal erejéig volt jelen: az Örökké tart alatt is a színpadon maradt. És itt tényleg megáll az idő. Komolyan mondom, hetekig tudnék egyhelyben állni, és nézni, ahogy ez az ember játszik. Nem koncertnézés ez, hanem tanulmányút. Hány mai gitáros ragadott hangszert az ő hatására? Szerintem mindenki, aki nem DJ akart lenni. Tibusz nem magyaráz, nem edukál, nem motivációs tréninget tart – Tibusz állít. Tételeket. Zenei axiómákat. Amióta az eszemet tudom, ezzel a piros gitárral tépi le az ország arcát, és teszi mindezt következetesen, makacsul analóg hangzással, mintha digitális világ soha nem is létezett volna. Mintha az egész modern zeneiparnak csak annyit mondana: „csendesebben, gyerekek, most én beszélek”.

A koncert második felében érkeztek a slágeresebb dalok, de szerencsére nem ment át retróhakniba. Megfértek egymás mellett a közönségkedvencek és azok a számok, amelyekért igazából érdemes még mindig Tankcsapda-koncertre járni. Nekem személy szerint hatalmas ajándék volt az Ezen a földön a Jönnek a férgek lemezről. Az a dal nem szól, az átmegy rajtam, mint egy gőzmozdony. Ez nálam a Tankcsapda origója: mocskos, füstös, feszes, és úgy harap belém, mint egy egyéjszakás kalandnál a felszarvazott férj kutyája. Nem kér bocsánatot, nem simogat, csak teszi a dolgát. Pont ezért szeretjük.

Persze jöttek a kötelező körök is: Adjon az ég, Ez az a ház, majd zárásként a Legjobb méreg. Így kell lezárni egy évet. Akik a Mennyország Tourist miatt jöttek, azok ezen az estén valószínűleg kicsit értetlenül néztek – nekik most nem osztottak nosztalgiapudingot. Én személy szerint kifejezetten örültem annak, hogy kimaradt. A Tankcsapda akkor a legerősebb, amikor nem kiszolgál, hanem irányít. Így zárta az évet a zenekar: nem egy könnyed táncdalfesztivállal, hanem egy erős tempójú ébresztővel a karácsonyi kanapédöglés után. Ez nem ünnepi műsor volt, hanem állásfoglalás. Így kell ezt csinálni, ha egy zenekar nem szeretne múzeumi vitrinné válni.

Március 28-án jön a Papp László Sportaréna. Ezek után naná, hogy ott leszek. És kurvára remélem, hogy ott is megszólal az Ezen a földön, mert vannak dalok, amelyeket nem elég hallani – időről időre szükség van rájuk, mint egy jól irányzott pofonra, ami emlékeztet arra, hogy még élünk.