Ilyen volt a 2026-os Tribute Maraton

A Tribute Maratonnak minden adottsága meglenne ahhoz, hogy Magyarország egyik legszerethetőbb rockfesztiválja legyen – de nem az.

A tribute zenekarok létjogosultsága legalább annyira megosztó téma, mint az ananászé a pizzán. Egyesek elítélik a más tollával való ékeskedést, mások szerint viszont sokszor ez az egyetlen lehetőség arra, hogy élőben hallhassuk olyan előadók dalait, akik már nem zenélnek, vagy ritkán látogatnak hazánkba. A tribute produkciók ráadásul nem árulnak zsákbamacskát – és ehhez az elvárásaink is igazodnak. Nem azt várjuk, hogy Jim Morrison feltámadjon, vagy hogy Serj Tankian váratlanul felbukkanjon egy kis mátrai színpadon, hanem hogy egy este erejéig visszakapjuk azt az élményt, amit ezek a dalok jelentenek.

Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy ha ugyanezt a fellépőlistát az anyazenekarokkal szeretné valaki összehozni, ahhoz nagyjából egy kisebb ország éves költségvetésére lenne szükség. A Tribute Maraton éppen erre épít: néhány nap alatt olyan zenei időutazást kínál, amelyet a valódi előadókkal lehetetlen lenne megszervezni.

Bár én magam sem tartozom a tribute koncertek leglelkesebb rajongói közé, az idei fesztiválszezon tervezgetése közben azt vettük észre, hogy a környező országok kínálatában sem akadt olyan rendezvény, amiért megérte volna utazgatni és egy kisebb vagyont kiadni. Így aztán elkezdtünk itthon nézelődni, és újra meg újra szembejött velünk a Tribute Maraton hirdetése.

A tavaly debütált fesztivál idén már négy naposra bővült, 54 fellépővel és három színpaddal várta a közönséget. A helyszín ezúttal is Sástó volt, ami önmagában is erős érv a rendezvény mellett – főleg, hogy a Mátra egyik legszebb környezetében megrendezett fesztivál a szálláslehetőségekkel is igyekezett kitűnni. A fesztivál területén belül gyakorlatilag mindenki megtalálhatta a komfortzónájának megfelelő opciót: a sátortól és lakókocsitól kezdve a faházakon és motelszobákon át egészen a korlátlan wellness használattal hirdetett hotelig. Mi ez utóbbit választottuk.

A foglalás után jött az első meglepetés: a vásárlás után, a hotel-jegyen láttuk először feltüntetve, hogy a hotelszobára is érvényben van a fesztivál teljes szabályzata, amely szerint a fesztivál területére semmilyen élelmiszer nem vihető be, szénsavmentes ásványvízből pedig személyenként legfeljebb 1,5 liter engedélyezett. Mindez önmagában nem lenne kirívó egy fesztiválon, de egy hotelszoba esetében már kevésbé értelmezhető. Úgy gondolom, hogy ha már kifizettünk 180 ezer forintot egy szobáért, akkor talán egy ott tárolt csokoládé, némi rágcsálnivaló vagy egy plusz palack víz nem jelent közbiztonsági kockázatot. Később egyébként az is kiderült, hogy a szabály gyakorlati hatékonysága erősen kérdéses: aki mindenképpen be akart vinni valamit, az többnyire megtalálta rá a kreatív megoldást a kerítés mentén. De ne szaladjunk ennyire előre.

A fesztivál oldalán felhívták a figyelmet a limitált parkolókapacitásra, így busszal érkeztünk, nagyjából fél órával a hivatalos nyitás után. A karszalagok átvétele még viszonylag gyorsan ment, a beléptetés viszont olyan alapossággal zajlott, mintha egy nemzetközi repülőtéren helyet kapó börtönlátogatásba csöppentünk volna: a hátizsákokat tételesen átvizsgálták, a bőrönd minden egyes rekeszét ki kellett nyitni, majd a biztonsági személyzet határozott fellépéssel jelezte a páromnak, hogy egy ember maximum 1,5 liter vizet vihet be, így a táskájában lévő két palack egyikének mennie kell. Miután elmagyaráztuk, hogy mi egyébként ketten vagyunk, csak logisztikai okokból ugyanaz a személy cipeli mindkettőnk vízkészletét, nagy nehezen sikerült közös nevezőre jutnunk: a víz kegyelmet kapott, mi pedig beléphettünk a fesztivál területére. A később érkezőktől egyébként azt hallottuk, hogy az ellenőrzés szigorúsága a nap folyamán fokozatosan enyhült, de minket még a szigorúbb verzió fogadott.

A fesztiválnak otthont adó Mátra Kemping területén ekkor még meglehetősen kezdetleges állapotok uralkodtak, inkább emlékeztetve egy készülődő rendezvényre, mint egy már megnyitott fesztiválra. Lepakoltunk a szobában, tettünk egy kört, majd célba vettük a wellnessrészleget. Elvégre azért érkeztünk ilyen korán, hogy még a tömeg előtt kiélvezzük azt a szolgáltatást, ami a hotel egyik fő vonzereje volt.

Ekkor érkezett a második meglepetés: a wellness recepcióján közölték velünk, hogy félreértés történt, és a használat mégsem ingyenes. Nem hagytuk annyiban a dolgot, megkerestük a szervezőket, kezdődött a telefonálgatás, egyeztetés, és az illetékesek felkutatása. A történet pozitív oldala, hogy néhány órán belül sikerült rendezni a helyzetet, és kaptunk egy külön karszalagot, ami jogosulttá tett minket a wellness használatára a teljes ott tartózkodásunk alatt. A negatív oldala pedig az, hogy órákat töltöttünk a szakadó esőben a szobában ücsörögve és idegeskedve.

A szervezők egyébként kedvesek és segítőkészek voltak, a probléma is megoldódott, de már ezen a ponton kialakult egy olyan benyomásunk a fesztiválról, ami végig velünk maradt: a jó szándék és a nagy tervek megvannak, a szervezés viszont nincs a helyzet magaslatán.

A csütörtöki nyitónapon nem számítottunk túl sok emberre, és ez be is igazolódott. Ezen a napon kizárólag a nagyszínpad üzemelt, így minden figyelem az ott fellépő zenekarokra irányult. Közülük a Rage Against The Machine dalokat játszó szlovák Guerillát, majd a Limp Bizkit tribute Chocolate Starfish-t emelném ki: mindkét zenekar tisztességesen hozta azt, amit vállalt. A Limp Bizkit nem az én világom, így kifejezett felüdülés volt, mikor meglepetésként felcsendült az I Am Hated.

Az este fő attrakciója a System of a Down előtt tisztelgő Aerials volt – külön érdekesség velük kapcsolatban, hogy az énekes egyben a fesztivál egyik főszervezője is. A koncertet egy rövid felvezető előzte meg, ami a SOAD munkásságát méltatta, és bevallom, több tiszteletet éreztem ebben a konferanszban, mint magában az előadásban.

Nyilván senki sem várja el, hogy egy tribute zenekar tökéletesen reprodukálja az eredeti produkciót, az Aerials koncertjén viszont olyan érzésem volt, mint amikor valaki egy karaokeesten négy-öt sör után színpadra áll. Később többektől hallottuk, hogy más fellépéseiken kifejezetten jók szoktak lenni, így meglehet, hogy egyszerűen csak rossz napot fogtunk ki.

Szerencsére a folytatás jóval erősebbnek bizonyult.

A következő napok egyik első pozitív meglepetését a Blue Cold Jalapeños szolgáltatta Red Hot Chili Peppers dalokkal. Nem próbáltak többet mutatni annál, amik, viszont remek hangulatot teremtettek, és pontosan azt a laza, nyári fesztiválérzést hozták, amit az ember egy RHCP tribute-tól vár.

Utánuk az olasz Moneyskin következett Måneskin slágerekkel és némiképp túlszexualizált előadásmóddal. A produkció elsősorban a fiatalabb hölgyközönséget találta meg, az énekes körül pedig valódi rocksztárokat idéző rajongói aktivitás bontakozott ki, több közös fotó is készült a koncert után.

A pénteket a nagyszínpadon a Nirvana-dalokat játszó Pollyna, majd az Avril Lovin’ zárta. Előbbi elérte, hogy közel húsz év után újra kedvem támadt Nirvanát hallgatni, utóbbiból viszont csak néhány, nyomokban Avril Lavigne-t is tartalmazó taktust hallgattam meg, majd inkább visszamenekültem a meleg szobába. Esténként nagyon lehűlt egyébként a levegő, egy vékony és egy vastag pulcsiban is fáztam. Sokat kaszálhatott volna a merch pult, ha árulnak pulóvereket, de ez valamiért nem jutott eszükbe (pedig úgy tudjuk, tavaly is hasonló idő volt).

A Várárok színpadot ugyanezen a napon a Huntroll izzította be – mi éppen odakint, a tónál sétáltunk, mikor többekkel egyetemben felkaptuk rájuk a fejünket. Valaki mellettünk meg is jegyezte, hogy „beindul végre a dolog, ti is úgy érzitek?”.

Ugyanezen a színpadon két utolsó pillanatban bejelentett beugró is helyet kapott. Az egyik az Avenged Sevenfold előtt tisztelgő Sevengers volt. Őket leginkább a hotelszoba erkélyéről követtük, ahonnan részben ugyan takarásban volt a színpad, de ez a hangzásból semmit sem vett el. Finoman szólva sem ez volt a fesztivál legerősebb produkciója, de pluszpont jár nekik, amiért a személyes kedvencemnek számító A Little Piece of Heaven is helyet kapott a programban.

A legpozitívabb meglepetést a Mötley Crüe tribute Primäl Crüe jelentette. Amikor először megláttam a színpadon ezt a feltűnően fiatal társaságot, bevallom, nem kicsit voltam szkeptikus. Az első néhány akkord után viszont gyorsan kiderült, hogy hatalmasat tévedtem: energikusak voltak, lendületesek, láthatóan élvezték minden percét annak, amit csinálnak, és ezt a hangulat a közönségre is átragadt. Még inkább növeli az érdemeiket, hogy ez volt a zenekar debütáló koncertje - ilyen kezdés után érdemes lesz figyelni rájuk a jövőben.

Az énekesről másnap kiderült, hogy a Guns N’ Roses dalokat játszó Dust N’ Bones frontembere is, és hangban és mozgásban is olyan meggyőzően idézte meg a fiatal Axl Rose-t, hogy meg merném kockáztatni: „a miénk jobb, mint eredeti”. Főleg, ha az eredetinek az utóbbi években mutatott formájával vetjük össze.

Mégis, ha csak egyetlen produkciót emelhetnék ki az egész fesztiválról, ami önmagában képes lenne javítani a tribute zenekarokról kialakult képet, akkor az egyértelműen az Iron Maidnem lenne. A koncertjükön minden a helyén volt: a hangzás, a színpadi jelenlét, a részletekre való odafigyelés és mindenekelőtt az a fajta alázat, ami nélkül egy tribute produkció könnyen öncélú bohóckodássá válhat. Náluk viszont egy pillanatra sem volt kérdés, hogy rajongóként állnak színpadra. Nem egyszerűen Iron Maiden dalokat játszottak, hanem ünnepelték azokat – emellett pedig akkora bulit csináltak, amekkorát sok eredeti zenekar is megirigyelhetne.

Az idei év egyik újdonsága volt, hogy a fesztivál tudatosan nyitott más stílusok felé: a klasszikus rock és metal mellé indie, alternatív és popelőadók is bekerültek a programba. Ennek egyik példája volt az olasz Edo Sparks Ed Sheeran műsora a Várárok színpadon. A közönség létszáma itt inkább családiasnak volt nevezhető, mint fesztiválméretűnek, és bár jómagam Ed Sheeran munkásságában pontosan annyira vagyok otthon, hogy tudom, hogy az I See Fire nem hangzott el, a párom szerint kifejezetten jó koncert volt. A magam részéről annyit tudok hozzátenni, hogy a produkció minőségébe nem lehetett belekötni.

Hasonló élmény volt a Paramore tribute Hate To See You is. Az anyazenekar munkásságát szintén nem követem különösebb figyelemmel, de a banda lelkesedése mindenképp szimpatikus volt. Az énekesnő az All I Wanted során olyan magasságokat célzott meg, amelyekről a közönség egy része azonnal kijelentette, hogy még Hayley Williamsnek sem mindig sikerül kiénekelnie. Az ilyen legendák persze gyorsan terjednek ebben a közegben, ahol a tribute zenekarok tagjai gyakran személyesen is ismerik egymást, de a támogató légkört nyilván csak pozitívumként említhetjük.

Az énekesnő később vendégként a Linkin Parkot játszó Habitbreakers koncertjén is feltűnt a Faint erejéig. Ezen a koncerten merült fel bennünk először a hétvége egyik visszatérő kérdése: vajon mennyi technikai segítséget kapnak az énekesek? A Habitbreakers ugyanis kifejezetten jól szólt. Olyannyira jól, hogy óhatatlanul felmerült bennünk az autotune használatának kérdése. Nem állítom, hogy éltek ilyen segítséggel, de először itt jutott eszünkbe.

 

Majd másnap a Slipknot tribute The Negative Ones koncertjén másodjára, mikor meglepően tiszta pillanatokat követtek olyan vokális megoldások, melyek alapján el-elbizonytalanodtam, hogy milyen zenekar milyen dalát is hallgatjuk éppen.

A fesztivált a Rammstein előtt tisztelgő Feuer Frei zárta. A program ugyan addigra már eléggé megcsúszott, így hétfő hajnal egykor kezdtek, de becsülettel hozták mindazt, amit egy Rammstein tribute produkciótól várhatunk: bár értelemszerűen kicsiben, de stimmeltek a jelmezek, a teátrális elemek, a pirotechnika, a billentyűs futópadon sétált, a Bück Dich alatt pedig egy habot lövellő óriáspénisz is előkerült. Kár, hogy a nézőszám ekkorra már jelentősen megfogyatkozott.

Ez nemcsak rájuk volt igaz: a koncertek minden nap délután ötkor kezdődtek, az utolsó előadók hajnali fél 1-1 körül léptek színpadra, mikorra a közönség nagyrésze már elfáradt és/vagy megfagyott.

Hasonló problémát jelentett a három színpad működése is. Érthető a szervezői szándék: minél több stílust és előadót szerettek volna bemutatni. A gyakorlatban azonban a programok között túl nagy volt az átfedés. A legkisebb, Barhole színpadhoz például a négy nap alatt mindössze egyszer jutottunk el, amikor az Idolizer Billy Idol-műsorát hallgattuk meg. Nem azért, mert a többi fellépő ne lett volna érdekes, hanem mert egyszerűen nem volt rájuk idő. A nagyobb színpadokon futó programok gyakran egymással is ütköztek, például a Dust N’ Bones (Guns N’ Roses) végéről el kellett jönnünk, hogy hallhassuk a Habitbreakerst (Linkin Park).

Ez azért is sajnálatos, mert egy ilyen fesztiválnak, ahol minden tribute banda az anyazenekar legnagyobb slágereit játssza, éppen az lehetne az egyik legnagyobb értéke, hogy az ember olyan zenekarokat is felfedez, amiket korábban nem hallgatott. A jelenlegi programstruktúra viszont sokszor inkább választásra kényszerített, mintsem felfedezésre ösztönzött.

Pont azokból a kisebb produkciókból láttunk a legkevesebbet, amelyekben talán a legtöbb szív volt. Amennyit sikerült elcsípnünk belőlük, az alapján a Message To Hendrix például nemcsak eljátszotta a dalokat, hanem mesélt is az előadóról, a dalok hátteréről, kontextust adott a zenéhez. Hasonlóan szimpatikus benyomást tett ránk a Doors Emlékzenekar és a Led Zeppelin Session is. Utólag kifejezetten bánom, hogy a program miatt ezekből csak részleteket hallottunk, mert pont bennük volt meg az a fajta alázat és szeretet, ami miatt egy tribute fesztiválnak igazán létjogosultsága lehet.

A koncertek késői kezdését ráadásul az úgynevezett off-programok sem igazán indokolták. A társasjátékos programot ugyan kipróbáltuk, de ezen kívül a választék meglehetősen korlátozott volt. A Mátra-túra délelőtt tízkor indult, ami egy fesztiválon eleve ambiciózus időpont, és az időjárás sem kedvezett neki. Délben filmvetítések kezdődtek a moziteremben, amelyekről végül szintén lemaradtunk – mivelhogy a délelőttök és a kora délutánok jelentős része élelmiszervadászattal telt.

A fesztivál területén ugyanis gyakorlatilag nem volt megoldva az étkezés. Három ételes bódé próbálta kiszolgálni a teljes rendezvényt, vegetáriánus opció alig akadt. Kétszer próbálkoztunk meg a helyben étkezéssel: az első alkalommal egy 4000 forintos vegetáriánus tacót ettünk, amitől mindketten rosszul lettünk. De a kiszolgálás legalább kedves volt.

A második próbálkozás még ennél is rosszabbul sikerült. Az utolsó napon egy vasalt szendvicses bódénál kötöttünk ki, ahol a kiszolgálás minősége alapján személyes sértésként élték meg a rendelésünket. Hagymakarika és sültkrumpli került a tálcára szintén 3000-4000 ft-ért, melynek jelentős része végül a kukában végezte, a kisebbik része pedig az emésztőrendszeremben, két napos epegörccsel emlékeztetve a döntésem következményeire.

A környék sem kínált sok alternatívát. Sástón működik egy csárda, amit már az internetes értékelések láttán kiejtettünk, valamint ott van a Tavirózsa Étterem is, ami egyébként a hotelhez tartozik, a fesztivál idejére azonban az átjárást lezárták, így csak kívülről lehetett megközelíteni. Előzetesen még biztató étlapot találtam, be is lengettem a páromnak a sztrapacskát és mátrai borzaskát – a valóságban azonban egy nevetségesen szűkített kínálat fogadott. Rántott hús, rántott sajt, mirelit sültkrumpli, egy darab kakaós palacsinta és két limonádé került végül 14000 forintba, egy másik alkalommal pedig két adag, száraz kenyérrel és fonnyadt paprikával felszolgált rántotta, virsli, egy kávé és limonádé alkotta reggeliért fizettünk 7000-ret.

Végül kénytelenek voltunk többször is Gyöngyösig buszozni, hogy minőségi(bb) táplálékhoz jussunk. A buszmegállóban egyébként összefutottunk más fesztiválozókkal, akik hasonló okból látogatták meg a várost – és csodálkoztak rá, hogy vasárnap egyébként ott is szinte minden zárva van.

Persze voltak azért olyan területek, ahol a fesztivál kifejezetten jól teljesített. A hangosítás alapvetően rendben volt, a színpadok jól néztek ki, a nagyszínpad kifutót és kivetítőt is kapott, vagyis látszott, hogy a koncertélményre fordítottak figyelmet. Az italok normál fesztiváláron mozogtak, vasárnap estére viszont erősen megcsappant a sörválaszték: a párom első két kérésére „sajnos elfogyott” volt a válasz. A mosdókról sajnos nem tudok azon túl nyilatkozni, hogy csak a kemping területén lévő vécék voltak használatban, toitoi-t egyet sem láttunk. Mi a hotelszobába jártunk vissza, és őszintén szólva más fesztiválokon is szívesen fizetnék azért, hogy saját fürdőszobánk legyen pár perc sétára a színpadtól.

Ha valaki jövőre a Tribute Maratonra készülne, és megengedheti magának, mindenképp a hotelt ajánlanám szállásként. Már csak azért is, mert szerencsés esetben erkélyes szobát lehet kifogni, ahonnan tökéletesen hallható (és részben látható) a Várárok színpad műsora. Azt azonban megjegyezném, hogy a hotelszolgáltatás a kulcskártyák átadásában ki is merült, a 4 nap alatt egyszer sem takarítottak, a szemetet sem vitték ki, törölközőt sem cseréltek.

Összességében mi egy Bánkitóhoz hasonló, kisebb, családias, barátságos fesztiválra számítottunk, ehelyett viszont sokszor azt éreztük, hogy a rendezvény nem igazán a látogatók köré épül – mintha a szervezők-fellépők elsősorban maguknak szerveztek volna egy fesztivált, amelybe a közönség csak másodlagosan kapcsolódik be.

Az ötletek között akadtak egyébként kifejezetten szerethetőek is, a házasságkötés például jópofa kis ceremónia volt: fátyollal, csokornyakkendővel, emlékbe kapott oklevéllel és gyűrűkkel, frappáns fogadalmi szöveggel és persze sok-sok nevetéssel.

A gond inkább az, hogy rengeteg egyszerűen orvosolható hiányossággal találkoztunk: több fedett téri program lehetett volna, rossz idő esetére. Olyan társasjátékok, amelyekbe idegenek is könnyen bekapcsolódhatnak. Egy kis élelmiszerbolt péktermékekkel, zöldséggel, gyümölccsel, tejtermékekkel – nem lehet nagy ördöngösség, tavaly a Rockmaratonon is sikerült megoldani.

A nagy, végső kérdés persze az, hogy megérte-e.

A hotelszobáért 180 ezer forintot fizettünk, a négynapos bérlet pedig fejenként további 32 ezer forintba került. Ebből az összegből már kijön egy nagyobb fesztivál is. Mi eredetileg úgy gondoltuk, hogy egy kényelmes pihenéssel összekötött koncertes hosszú hétvégéért vállalható kompromisszum, hogy tribute zenekarokat hallgatunk – a sok kisebb-nagyobb kellemetlenség miatt végül azonban csalódottan távoztunk. És hiába jött azonnal az e-mail, hogy kedvezményes, 20 ezer ft-os áron válthatjuk meg a bérleteket a következő évi fesztiválra, kétlem, hogy visszamennénk.  

Kár, mert a Tribute Maratonban rengeteg potenciál van: a helyszín gyönyörű, több zenekar kifejezetten magas színvonalú. A koncepció működhetne – de jelenlegi formájában több bosszúságot ad, mint amennyi élményt.