Arénainfláció: Budapest feléli a nyarat, a fesztiválok fizetik meg az árát?

Piro, LED-fal, teltház – papíron minden szép. Csak közben ugyanazt a közönséget próbáljuk háromszor eladni: arénában, Parkban, fesztiválon. A koncertszervezői koncentráció és a nemzetközi turnék elszívó ereje mellett a fesztiválok egyre nehezebb helyzetbe kerülnek. Ha a Sziget idén „Budapest Park-hangulatú” magyar nagyszínpaddal reagál, az egyszerre lehet okos húzás és vészjelzés: a budapesti koncertdömping már a fesztiválokat is alkalmazkodásra kényszeríti.

Piro és még több piro, ledfal, még nagyobb ledfal, díszlet és installációs kellékek több milliós tételben felhalmozva egy még nagyobb színpadon, fények még több lámpával és lézerrel, a látványos show estéről estére garantált. Ez várja hétről hétre a közönséget, ez jön velünk szemben, elindult a koncertszezon, útra kelt még a fesztiválozás előtt a legtöbb produkció, bár a nagyobbak csak a budapesti nagy arénákig menetelnek, pontosabban mehetnek, hiszen a biztos bevétel csak úgy garantált, ha több hónapos csend után érkezik a nagy durranás.

A hazai zeneiparban az elmúlt három évben elindult a helyezkedés, újrapozícionálódott a piac, ehhez lett mérce a többszörös Budapest Park, a (többszörös) Sportaréna, (többszörös) MVM Dome. Budapest az elmúlt években koncertközpont lett, komoly városi koncertélettel, ott van még az Akvárium, a Barba Negra és a Dürer is, miközben vidéken is lehetne arénázni vagy sportcsarnokokat megtölteni. Nem véletlenül döglődik a klubélet országosan, a súlypontot eltolták a menedzsmentek a főváros irányába, vidéknek pedig meghagyták a fesztivál, falunap, városinapi roadshowt. Pedig aki ma megtölt egy debreceni, győri vagy szegedi csarnokot, az ugyanúgy jelentős tényező a hazai zeneiparban — csak éppen kevesebb reflektorfényt kap, mert a piac kommunikációja Budapest-központúvá vált.

A fővárosi kulcsszerep az MVM Dome megnyitásával vált még szembetűnőbbé, 20 000 fős kapacitásával újraértelmezte a lehetséges koncerthelyszínek rangsorát, pedig az elején alig láttunk errefelé bevállalós előadókat.

Hogy mit tesz a piac egészével az a modell, amelyben ugyanazok a produkciók 6–8 hónapon belül arénában, fesztiválon és a Budapest Park színpadán is megjelennek, lehet még korai, az viszont biztos nem könnyíti meg a fesztiválok helyzetét.

Az elmúlt két évben felgyorsultak a magyar előadóművészek nagy aréna show-i, nincs olyan hónap, hogy ne legyen minimum két nagy produkciónak programja vagy az MVM Dome-ban, vagy a Papp László Budapest Sportarénában. Jubileumok, premierek, vagy „csak” az első arénás buli híre kell a promóciónak.

A Covid előtti időszakban virágkorát élte ez a fajta koncertezés, persze motivációnak ott volt a TAO is (a társasági adóból igénybe vehető kulturális támogatási rendszer, amelyből koncertprodukciók is részesülhettek), de ugye ez már a múlté. A Covid után szép lassan újra kialakult, mára pedig dömpingszerűen érkeznek az arénára vágyó zenészek. A biztonságos hátteret a többségnél nem maga a produkció managmentje teremti meg, sokkal inkább a nagy koncertszervezők — mint a Broadway, a Live Nation vagy a Global Events — biztosítják, Azahriah Puskás-beli sikere után pedig már a Supermanagement is belépett a szervezői körbe, saját előadóművészei mellett például a Pamkutya hétszeres MVM Dome-ja mögött is ők állnak. Amikor a menedzsment és a koncertszervezés egy kézbe kerül, még kevésbé van ösztönző erő az önkorlátozásra. A rendszer zárt körben működik, és a piac koncentrációja tovább erősödik. Nem ritkán túlárazva közben a saját „terméket” a külsős koncertszervezők irányába.

A hazai headliner előadóknál így egyre gyakoribb az alábbi struktúra: tavaszi vagy őszi arénakoncert, nyári fesztivál-headliner státusz, nyári/őszi Budapest Park/Barba Negra-dátum. Ez üzletileg logikus, de vajon piaci szempontból mennyire romboló? Hol van az exkluzivitás? Az arénákban, a szabadtéri koncerteken nyáron, vagy a budapesti nagyszínpadokon? Kell-e exkluzivitás? Szervezői szempontból mindenképpen, mivel a közönség dönt kit mikor és hányszor néz meg.

Ha egy előadó februárban arénát játszik, júliusban-augusztusban fesztivál-headliner, májusban-szeptemberben Park-koncertet ad, akkor a fesztivál többé nem „egyszeri élmény”, hanem harmadik opció. És a közönség választ. De miért tartaná vissza egy menedzsment saját magát attól, hogy ugyanazt a produkciót háromszor értékesítse ugyanazon piacon? Jójó tudom, az aréna a saját, a teljes értékű show. A fesztiválon meg úgysincs idő, persze az árképzés akkor is irreálisan erős.

A fesztivál üzleti modellje itt máris sérült. Egy nyári nagyrendezvény koncepciója, hogy több nap, több színpad, komplex élmény, magas fix költséggel. Ha a headliner már játszott arénát, akkor: csökken az esemény egyedisége, nő az árérzékenység, nehezebb a bérletértékesítés. Ez középtávon a fesztiválok bevételi stabilitását ássa alá. Persze erre joggal mondhatják a zenészek, az Aréna belépő a fesztiválpiacra. A headliner pozíció csak akkor garantált, ha a fesztivál szervezője látja a többszörös Aréna teltházat, a többszörös parkos vagy barbanegrás bulit, így kell a mérce. És itt a kört bezártuk.

Biztos bevétel érkezik minden oldalról, a több milliós bevétel is garantált. Egy 10–20 000 fős arénaszintű koncert 12–25 ezer forintos jegyárral 150–400 millió forintos bruttó bevételt jelent esetenként (van ebből kiadás is bőven), miközben egy fesztiválbérlet 40–80 ezer forint között mozog. De hosszútávon egy egészséges koncertpiacon mit okozhat egy A-kategóriás előadónál az, ha a 2–3 éves periódus helyett a jelenlegi budapesti modellben egy éven belül háromszor is színpadra lép? Hülye kifejezéssel élve jön a hype-infláció, a közösségi reakció könnyen átfordul a „Már láttuk.”, „Arénában jobb volt.” „Parkban úgyis lesz.” mondatokba. Az esemény és az előadó szép lassan elveszti ritkaságértékét, így a hirtelen felfutott arénás produkcióból nem hogy headliner nem lesz, hanem a fesztiválos bulik is szép lassan elmaradnak.

Erre persze jöhet az újabb alternatíva, főleg a fesztiválpiac zsugorodása miatt is, hogy van még elég ingyenes falunap, ahol tárt karokkal várják a végre megfizethető produkciókat. Pedig jelenleg minden produkció célja a beárazás. Aki arénákat töltött meg, annak a fesztiválgázsiját a menedzsmentek felfelé tornázzák. Drága a produkció, az aréna show butított formátumát cipeli magával mindenki a nyáron. Az üzemeltetés egyre drágább, nagy a stáb, nagy a rezsi, több kell a menedzseri kiadásokra, szervezői feladatokra, ezt meg a fesztiválokkal jó lenne kifizettetni. Áremelés itt is ott is.

Ebben a környezetben különösen érdekes az idei Sziget Fesztivál koncepciója: egy Budapest Park-hangulatú, magyar fókuszú nagyszínpad létrehozása. Ez lehet egy okos stratégiai válasz — a hazai headlinerek erősítése a fesztiválon belül — de lehet annak a jele is, hogy ezzel a visszatérő logikával a fesztivál reagál a piaci nyomásra és integrálja a városi koncertlogikát saját struktúrájába. Ha a fesztiválon belül külön „parkos” élmény kell a közönség megtartásához, az azt is jelzi, hogy az aréna–Park–fesztivál határvonalak elkezdtek elmosódni. Kérdés, hogy ez erősíti a fesztivált, vagy tovább gyengíti az egyediségét.

Ha ez a csúnya szóval élve budapesti modell változatlan marad: csökken az elővételi lendület, emelkedik a marketingköltség, gyengül a fesztivál-headliner minőség. És végül: a közönség árérzékenyebb lesz. Az aréna marad, hiszen kifizeti a szervező fixen. A Park marad, hiszen presztízs a Park, kell a portfólióba. De hány fesztivál marad stabil? Ez a koncertdömping nem önmagában probléma. A probléma az, hogy a domináns koncertszervezői struktúra nem érdekelt a kínálat visszafogásában, miközben a piac mérete nem nő arányosan. Ez rövid távon siker. Hosszú távon kockázat. A budapesti koncertpiac most nem épül – hanem túlpörög.

Itt jön a másik, ritkán kimondott tényező. Az arénákban nem csak magyar vagy regionális produkciók lépnek fel. A nemzetközi turnék – globális pop-, rock- és hiphop-előadók – egymás után érkeznek Budapestre. Minden egyes 10–15 000 fős nemzetközi show 15–45 000 forintos átlagjegyárral több százmillió forintot szív ki a hazai szórakozási költésből (VIP csomagokban persze lehet több is). A közönség pénztárcája azonban nem differenciál: ha februárban elkölt 22 000 forintot egy amerikai produkcióra, akkor nyáron lehet, hogy már nem vesz 40–80 ezer forintos fesztiválbérletet. A pénz elköltve – csak nem ott, ahol a fesztiváloknak szükségük lenne rá.

Ha az arénakoncertek száma tovább nő, miközben a jegyárak dinamikusan emelkednek, a külföldi produkciók száma magas marad, és ugyanazok az előadók többször jelennek meg ugyanazon a piacon, akkor a következő 3–5 évre van egy pár jóslatom. Lassul az elővételi tempó, csak az aktuális közösségi média kedvencek produkálnak gyors elérést, aki eddig rapid tempóban sztár lett, lassan kiszorul a piacról, jönnek a gyakoribb jegyakciók, az egymásra szervezett promóciók, a médiaérték már nem aktuális, (mondjuk amúgy sem volt releváns, mert bojkottálták a hazai sajtójelenlétet), a fesztiválgázsi leépül. A közönség árérzékenysége erősödik. A koncertpiac persze ettől nem omlik össze, de jelentősen átalakul, és itt már érdekes lesz majd látni, ki és hogyan tudja ezt túlélni — koncertszervezői és előadói oldalon. És akkor vissza is értünk a kérdéshez: mi marad a Szigetre, ha a szezon nagy részét már előre „feléltük” Budapesten?