A rocktörténelem fekete bárányai: Miért utálta a szakma a The Doors-t?

Ma lenne nyolcvanhét éves Ray Manzarek, a The Doors zenei agya és a rocktörténelem egyik legikonikusabb billentyűse. Az életútját, a barokk és a blues fúziójából született orgonafutamait és a zenekar hangzását meghatározó zsenialitását már ezerszer megénekelték a szaklapok. Éppen ezért ezen az évfordulón nem a szokásos tisztelgést hoztuk el, inkább megvizsgáljuk a mítosz árnyoldalát, és azt, hogy miért vált a Doors a korszak leggyűlöltebb bandájává éppen a pályatársak szemében.

Minden zenei közösségnek megvan a maga fekete báránya. Legyen szó a mai klubéletről vagy a múlt nagy korszakairól, mindig akad egy zenekar vagy egy frontember, akit a szakma és a többi zenész szinte sportból utál. Amíg a közönség rajong értük, addig a belterjes közeg kollektíven fintorog – az 1960-as évek hippi-ellenkultúrájában pedig senkit nem rüheltek annyira a kollégák, mint a The Doors-t.

Persze a közutálat nem volt teljes. A Doors-nak rengeteg rajongója volt, hiszen a koncertjeiken akkora tömeg gyűlt össze, hogy puszta jelenlétükkel zavargásokat robbantottak ki, valahol a mánia és a hipnózis határán. A zenészvilágban is akadtak hódolóik: Patti Smith például a mai napig megszállottan beszél róluk.

„Különös reakcióm volt Jim Morrison figyelése közben” – írta Smith a könyvében, felidézve, amikor jegyet kapott a koncertjükre. Azonban még az ő csodálata is tartogatott egy kis csavart: „Körülöttem mindenki transzban volt, én viszont jéghideg hiper-tudatossággal figyeltem minden mozdulatát. Jim Morrisont látva az volt az érzésem, hogy erre én is képes lennék.” Szóval még Smith sem egy érinthetetlen istenséget látott benne, hanem egy mintát vagy egy szerepet, amit ő maga is meg tudna valósítani.

Ez volt az egyik fő ok, amiért sokan ellenségesek voltak a bandával, mert egyszerűen üresnek és pózőrnek tartották őket. Lou Reed, a New York-i underground királya, látványosan lenézte Morrisont, akit csak egy „buta Los Angeles-i alaknak” hívott. Reed szerint a Doors és a többi LA-beli csapat „tényleg, de tényleg ostobák”, és hozzátette: „nálam ez pusztán intelligencia kérdése”, utalva arra, hogy neki volt esze, nekik pedig nem. Persze ez betudható a két partvidék közötti rivalizálásnak is, de a véleménye nem maradt egyedül.

A saját térfelükön, Kaliforniában Jerry Garcia is hasonlóan érzett. „Szörnyen visszataszítónak találtam őket… amikor együtt játszottunk” – mondta a Grateful Dead vezére. „Ez még akkor volt, amikor Jim Morrison csak egy sima Mick Jagger-másolat volt. Nem hangilag, hanem a mozdulatait, az egész megjelenését Jagger 1965-ös amerikai turnéjáról lopta.” Ebben lehetett némi igazság, hiszen a Doors pont akkor indult, de ha minden vonagló énekest Jagger-utánzatnak hívunk, a rockerek felét leírhatnánk. Garcia azonban nem tágított: „Sokat mozgott, mielőtt költőként nevet szerzett volna, amit szerintem egyáltalán nem érdemelt meg. Rimbaud zseniális volt 18-19 évesen, Verlaine is… ők nagyok voltak. A rohadt Jim Morrison viszont nem volt az, sajnálom.”

Frank Zappa is beszállt a kritikusok közé: „Azt a fajta marketinget, amit eredetileg a Doors zenéjéhez kapcsoltak, igazán ízléstelennek találtam; túlfeszítették a hitelesség határait ahhoz képest, amilyen a produkció valójában volt.”

A lényeg tehát, hogy sokan úgy érezték, a Doors mögött nincs valódi tartalom. A sötét, szektavezér szerű stílust csak olcsó színháznak látták. Ez persze ízlés dolga, hiszen sokak szerint Morrison szövegei mélyek és zseniálisak. Mások viszont egyszerűen azért gyűlölték őket, mert rossz emberek voltak, és ez ellen már nehezebb érvelni.

„Amikor az amerikaiak drogoznak, azonnal normális emberből dühöngő seggfejekké változnak” – mondta Zappa, és számára Morrison volt a tökéletes példa, akinek minden botrányát a függőségeire fogták. Miért volt tehát ennyi ellenségük? Kezdhetnénk a nőverési vádakkal, vagy a Charles Mansonnal való gyanús kapcsolatával. De ott van az a hírhedt este is, amikor Janis Joplinnak annyira elege lett Morrison zaklatásából, hogy egy üveget tört össze a fején.

Paul Rothschild mindkettőjükkel dolgozott producerként, és egy alkalommal megpróbálta összehozni őket, az este azonban csúnya véget ért, miután Morrison részegen erőszakosan viselkedett, Joplin pedig végül fejbe vágta egy üveggel.

Rothschild partit szervezett Los Angeles Hidden Hills nevű részén, ahova mindkét énekest meghívta, és külön kérte őket, hogy lehetőség szerint józanul érkezzenek, hogy megismerkedhessenek és emlékezzenek a találkozásukra. Ennek mindketten eleget is tettek, a buliban azonban már hamar előkerült az alkohol, amitől Morrison egyre rámenősebb, tolakodóbb és erőszakosabb lett. Janis emiatt megkérte Rothschild-ot, hogy vigye őt haza, a frontember viszont ezt nem hagyta annyiban, és megpróbálta a hajánál fogva kirángatni az énekesnőt a producer kocsijából. Joplin-nál ekkor telt be a pohár és egy üveggel fejbe verte Morrison-t, aki az ütéstől a földre zuhant, így az énekesnő végre haza tudott menni. Morrison a történtek ellenére is szeretett volna még jobban megismerkedni Joplin-nal, aki azonban nyomatékosan megkérte Rothschild-ot, hogy ne adja meg a számát a The Doors frontemberének.

„Ha megemlítetted Jim nevét, csak annyit mondott: ’Az a seggfej’” – emlékezett vissza Joplin sajtósa, hozzátéve, hogy az énekesnő nem tűrte el a férfi gyerekes és bunkó viselkedését. Egy alkalommal, amikor a részeg Morrison Jimi Hendrix mellett próbált énekelni, Hendrix is beszólt neki: „Hölgyeim és uraim, hallhatták Jim Morrison hangját” – mondta gúnyosan, miután Morrison csak érthetetlen nyöszörgésre volt képes.

 Még ha valaki korszakalkotó zenét is csinál, a rossz hírnév mindent beárnyékolhat. Semmilyen sláger nem javítja meg a csapnivaló jellemet, és a szakmabeliek szemében ez pecsételte meg a Doors sorsát. De mint tudjuk, a popszakma nem a szakmabelieknek szól, hanem a közönségnek.  A történelemkönyvek azonban megbocsátóak, hisz a dalok végül fontosabbá váltak, mint az, hogy a pletykák szerint a készítőik emberileg nem állták meg a helyüket.