Ganxsta Zolee 60 éves lett – a túlélés rock and rollja

Ganxsta Zolee hatvanéves lett. Ez önmagában is hír, de igazából inkább statisztikai csoda. Döglégy ugyanis egész életében úgy élt, mintha minden nap az utolsó lenne – és nem metaforikusan. Ha Magyarországon van ember, akire minden túlzás nélkül rá lehet sütni, hogy rock and roll arc, akkor az ő. Nem póz, nem szerep, nem kampány, hanem állapot.

Zolee azért lett legenda már életében, mert soha nem próbált azzá válni. Nem idomult, nem simult bele az aktuális erkölcsi divatokba, nem lett szalonképes akkor sem, amikor mindenki mást felszippantott a megfelelési kényszer. MeToo, közízlés, morális trendek – mind lepattantak róla. Mintha ezek valami úri huncutságok lennének. Nem azért, mert tagadná őket, hanem mert mindig pontosan tudta, hol van az a bizonyos határvonal. Az a pont, ahol egy előadót már meg lehet venni kilóra. Ő ezt a pontot soha nem lépte át. A saját szerepében maradt, ami a legnehezebb szerep, önmagadnak lenni. 

A kilencvenes évek elején sokunk világa még háromszögben mozgott: Sex Action, Hobo, Tankcsapda. Más nem létezett. A rock volt az alfa és az omega, minden más eretnekség. Kétféle zene létezett, a rock, és a többi szar. A Sex Action pedig szent ügy volt számunkra, koszos, büdös, ösztönös, igazi. Aztán jött a törés. 1995-ben a dobos, Zana Zoltán fogta magát, és megalapította az ország első gengszter-hiphop zenekarát. Aranylánc, rap, új név: Ganxsta Zolee. Akkor sokan – köztük én is – ezt személyes árulásnak éltük meg.

Utólag visszanézve persze világos, hogy nem elárulta a rock and rollt, hanem továbbvitte egy másik nyelven. Döglégy nem műfajt váltott, hanem eszközt. A hozzáállás, a mentalitás, az attitűd ugyanaz maradt. És paradox módon épp ő volt az, aki sokunk zenei világát kinyitotta. Ha Ganxsta Zolee lehet hiteles rapper, akkor talán nem kell első hallásra elítélni semmit. Így lettem Cypress Hill-rajongó, így fér meg egymás mellett nálam a bakelitek között Norah Jones, New York Dolls és a  House of Pain lemezei – még ha egy dolog változatlan is maradt: Lemmy fölött nincs senki. Ganxsta Zolee tehát képes volt arra, amire kevesen: szépen, lassan átírta a zenei ízlésemet. Kitágította, megkarcolta, helyenként szét is rúgta, de jobb lett tőle az egész. Egyetlen terület volt azonban, ahová nem engedtem be őt. A futball. Ott nincs alku, nincs kompromisszum, nincs vendégszereplés. Csapatot és barátot soha nem cserélünk le. Csak a Kispest, és csak a Lazio.

Ganxsta Zolee a magyar könnyűzene egyik legnagyobb paradoxona, hiszen mindenhol jelen van, mégis érinthetetlen. Filmekben, sorozatokban, talkshow-kban, reklámokban szerepel, mégsem kopik el. Nem válik kabarétréfává, nem hígul fel, nem lesz belőle karikatúra. A Kartel pedig pontosan ezért működik ennyi évtized után is, mert nem szerepet játszik, hanem életformát közvetít.

Zolee számomra Lemmy magyar megfelelője. Nem hangban, nem műfajban, hanem létezésben. Sex, drugs and rock and roll – nem mint menüsor, hanem mint világlátás. A rock and roll nem zenei stílus, hanem morális állapot. És ma Magyarországon egyetlen ember van, aki ezt kompromisszummentesen képviseli, Ganxsta Zolee az. 

Ganxsta Döglégy Zolee már életében legenda lett. Az én panteonomban Lemmy, Jim Morrison, Hobo, Chuck Berry és Tom Waits mellett áll. Nem szent, nem példakép, hanem túlélő. És ez sokkal nagyobb dolog.

Isten éltessen, Döglégy. Hatvan év rock and roll és még mindig nem adtad el a lelked.

A hatvanéves Döglégy ünneplése január 24-én az Akváriumban lesz esedékes, ahova érdemes egy túlélési stratégiát felállítani.