Egy filmlemez, ami lezárta a hatvanas éveket: az Easy Rider öröksége

Gyakran hangzik el, hogy az 1960-as évek annyira átalakító és eseménydús időszak volt, hogy valójában két részre kellene bontani. Az első fele még a konzervatív ötvenes évek folytatásának tűnik, amelyet John F. Kennedy meggyilkolása tört ketté; a második viszont már egy teljesen új szemléletet hozott a rasszról, a nemi szerepekről, a szexualitásról, a drogokról és a zenéről.

Ha azonban igazán bele akarunk ásni magunkat – vagy csak elszívni valamit közben –, joggal érvelhetünk amellett is, hogy 1969 önálló kategóriát érdemelne. Ez az év már semmiben sem hasonlított a hatvanas évek elejének begombolt világára, de sok tekintetben a késői hatvanas évektől is elszakadt. A hippimozgalom idealista álmai ekkorra már megremegtek a növekvő cinizmus, a vietnámi háború és annak felismerése alatt, hogy a rekreációs drogok nem jelentenek mindenre megoldást. Ennek az évnek a kellős közepén, Richard Nixon beiktatása és az Altamont Speedway Festival katasztrófája között jelent meg az Easy Rider – egy alacsony költségvetésű road movie, amely pontosan elkapta a kor hangulatát, és végül az év negyedik legsikeresebb filmje lett.

A sikerhez nagyban hozzájárult Peter Fonda, Dennis Hopper és Jack Nicholson alakítása, valamint a motoros életstílus furcsa amerikai romantikája, amely összekapcsolódott a korszak ellenkultúrájával. Mégis, az Easy Rider élményének talán legfontosabb eleme maga a zene volt. Nem véletlen, hogy a filmzenealbum – amely egy hónappal a film után jelent meg – gyorsan bekerült az amerikai Billboard Top 10-be.

Az Easy Rider filmzene forradalmisága nem pusztán a dalok minőségében rejlett, hanem abban is, ahogyan felhasználták őket. A film előtt Hollywood jellemzően nagyzenekari aláfestésekre vagy kifejezetten filmekhez írt popdalokra támaszkodott. Az Easy Rider ezzel szemben feje tetejére állította a szabályokat: már létező rockszámokat használt, amelyek ettől a jeleneteket életszagúvá tették, mintha a szereplők saját életükhöz választanák a zenét egy autórádióból. Ez volt az egyik első film, amely teljes egészében beépítette a kortárs ellenkultúra hangzását a saját DNS-ébe, így a mozi szinte a késő hatvanas évek fiatalságának meghosszabbításává vált.

A film Steppenwolf Born to Be Wild című dalával indul – sokak szerint ez minden idők egyik legjobb filmes „needle dropja”. Az azonnal felismerhető gitárriff és John Kay üvöltő éneke a motoros nemzedék, sőt tágabb értelemben a hatvanas évek végének nyugtalan, úton levő szellemiségének himnuszává vált. Másutt a The Byrds Wasn’t Born to Follow című dala szól, miközben Fonda és Hopper átszeli az amerikai tájat; a csilingelő Rickenbacker-gitárok, az édes vokálharmóniák és a pszichedelikus zajok enyhén nyugtalanító country-rock hangulatot teremtenek.

Roger McGuinn – aki több filmben használt dal hangszerelésében is közreműködött – egy kísérteties Bob Dylan-feldolgozást is készített (It’s Alright, Ma (I’m Only Bleeding)). A The Band The Weight című dala – jogi okokból az LP-n a Smith feldolgozásában – a film egyik legelmélkedőbb jelenetét kíséri. Ez a szám azóta a hatvanas évek egyik legtöbbet feldolgozott dala lett, különösen sztárparádés díjátadó jameléseken, és ebben az Easy Rider szerepe is vitathatatlan.

Jimi Hendrix If 6 Was 9 című dala dacos lendületet adott a filmnek („I’m gonna wave my freak flag high!”), különös súlyt adva annak tudatában, hogy Hendrix alig egy évvel később már nem élt. Az Electric Prunes Kyrie Eleison című száma pedig baljós, kvázi vallásos hangulatot kölcsönzött a film egyik legszürreálisabb jelenetének.

Ezek a dalok nem puszta háttérzenék voltak: a történet alapját képezték, felerősítve a szereplők szabadságkeresését, zavartságát és kiábrándultságát, szinte valós időben.

Természetesen az Easy Rider filmzenéje a film megtekintése nélkül is élvezhető, de 1969 nyarán szinte mindenki mindkettőt ismerte. Így, bár a hatvanas évek már a végéhez közeledtek, ez a popkulturális mérföldkő az évtized egyik utolsó, nagy kiáltásának hatott a semmibe. Nixon már hivatalban volt, a hetvenes évek közeledtek, a hippik álma pedig lassan szertefoszlott. Az Easy Rider – a film és a zenéi együtt – mégis időbe fagyva maradt, emlékeztetve a baby boomer generációt egy alternatív útra, amelyen majdnem végigmentek, vagy legalábbis elhitték, hogy végigmehetnének rajta.