A rocksztár halála – avagy hogyan ölte meg az Instagram a mítoszt

A rocksztár nem átalakult, nem fejlődött, nem demokratizálódott – megszűnt. Pontosabban: feloldódott a digitális zajban, mint egy túl sokáig kevert sörhab. Ami egykor mítosz volt, ma tartalom. Ami titok volt, ma sztori. Ami transzcendensnek tűnt, ma „link a bióban”.

A hatvanas–hetvenes évek rocksztárja nem azért volt nagyobb az életnél, mert több követője volt, hanem mert kevesebb információ állt róla rendelkezésre. Bob Dylan nem magyarázta el, mit gondol a világról – dalokat írt róla. Jimi Hendrix nem kérdezte meg a közönséget egy Instagram-szavazáson, hogy melyik gitárt használja ma este – felgyújtotta azt. A rocksztár lényege nem az elérhetőség volt, hanem az elérhetetlenség. Nem közösségi élmény, hanem kultikus tapasztalat.

A közösségi média ezzel szemben mindent elmond, megmutat, kitereget. A rocksztár ma reggelizik, edz, kutyát sétáltat, „őszinte” posztot ír a mentális egészségéről, majd élőzik, miközben új merch érkezik. Nem ikon többé, hanem influencer, csak gitárral. A probléma nem az, hogy emberi lett – hanem az, hogy hétköznapi. A mítosz nem bírja el a hétköznapokat. Magyar viszonylatban talán Azahriah az, aki ezt a lehető legjobban érti és csinálja. Nem tolja túl a jelenlétet, nem magyarázza agyon önmagát, és nem próbál folyamatosan „hozzáférhető” lenni. Meghagyja a távolságot, a csendet, az elhallgatás tereit – vagyis pontosan azt a titokzatosságot, amelyből mítosz tud születni. Ebben az értelemben nem követőket gyűjt, hanem gravitációt teremt: nem lefelé kommunikál, hanem fölé nő a zajnak. Pont ez az az esszencia, amely ma ritka, és amely miatt képes nemcsak sikeres lenni, hanem jelentőséggel bírni.

Vegyük a Led Zeppelint. Egy zenekart, amelyről komolyan hitték, hogy démoni erők mozgatják. Vérivásról, sátánizmusról, okkult praktikákról szóltak a legendák, és ezek a történetek nem ártottak a zenének – épp ellenkezőleg: felnagyították azt. A Zeppelin nem csak szólt, hanem fenyegetett, nem csak szórakoztatott, hanem transzba ejtett. Ha ma léteznének, egy lifestyle-magazin backstage-ben kérdezné őket arról, hogy alulértékelt-e a hummusz, miközben Robert Plant egy filterezett szelfit posztolna „#grateful” hashtaggel. A varázslat megszűnne, mert a varázsló elmagyarázta a trükköt.

A közösségi média azt ígérte, hogy közelebb hozza a művészt a közönséghez. Meg is tette – csak közben eltörölte a távolságot, amelyben a művészet lélegezni tudott. A rocksztár nem attól volt érdekes, hogy mit reggelizik, hanem attól, hogy mit nem tudunk róla. A titok nem marketinghiba volt, hanem esztétikai alapfeltétel.

Ma már nem lehetne új Prince vagy David Bowie. Nem azért, mert nincs tehetség, hanem mert nincs homály. Nincs csend, nincs távolság, nincs idő, amíg a legenda megszülethetne. Minden azonnali, minden dokumentált, minden magyarázva van. A rocksztár pedig nem magyaráz – a rocksztár állít.

A „menőség” ma interaktív funkció lett: kérdezz-felelek, TikTok live, visszaszámlálás az albumig, kulisszák mögötti tartalom. Ez már nem lázadás, hanem ügyfélkapcsolat-kezelés. A rockzene egykor szembement a világgal, ma push értesítést küld róla.

A rocksztár sok mindent túlélt: a punkot, a diszkót, az MTV-t, a grunge-ot. De az okostelefon végzetesnek bizonyult. Nem azért, mert rossz – hanem mert mindent lát. És ahol mindent látunk, ott már semmi sem tűnik isteninek.