Depresszióból eufóriába – Kid Cuditól a Parno Grasztig a Szigeten

Kid Cudi melankolikus, tempótlan koncertje után a Parno Graszt pillanatok alatt felszántotta a Sziget közönségét – egy este, két teljesen eltérő világ, ahol a mélyből a csúcsra repült a hangulat.

Cudi zenéjének alapját az érzelmi őszinteség és a mentális egészséggel kapcsolatos témák feldolgozása adja – dalaiban gyakran jelenik meg a depresszió, a magány és az önvizsgálat. Munkásságában kísérletezően vegyíti a pszichedelikus elemeket az R&B, az elektronikus és az alternatív stílusok hangzásvilágával. Pályafutása során számos Grammy-díjas előadóval működött együtt, és az Egyesült Államokban eddig körülbelül 22 millió lemezt értékesített. Na, ezt nem ám saját kútfőből írtam, az internet írja róla. Férfiasan bevallom, a nevén kívül nem hallottam róla soha. Mondhatni, hogy az én szegénységem bizonyítja ez, de más kultúrkörben mozgunk.  

A szerdai Papa Roach koncert után, tudtam, hogy nem lesz jobb a Szigeten, de mindig kell adni egy esélyt az estének, sose lehet tudni hova visz a lábad. Így volt ez valamikor a kilencvenes években is, amikor a Művészetek Völgyében céltalanul bóklásztam, csak úgy raktam a lábaimat egymás után és az egyik színpad előtt hatalmas porfelhőt láttam. Azt hittem Auróra koncert van és pogóznak a punkok. Amikor közelebb mentem a színpadhoz, egy pillanat alatt elsodort a hangulat és végig kontráztam a koncertet. A zenekar pedig a Parno Graszt volt, akiket azóta is követek és mondhatni, hogy a rajongójuk vagyok. Péntek este pedig a Szigeten is fellépnek, így nem volt kérdés, hogy mi lesz számunkra az est fénypontja.

De addig lesz még egy főfellépő a nagyszínpadon, akit meg kell nézni, mert mindig érdekel, hátha valakivel úgy járok, mint a Parno Graszt esetében. Meglátom és megszeretem. (az utóbbi években nem nagyon volt ilyen) Kid Cudi neve ugyan nem mondott nekem sokat, de azért adok neki egy esélyt, még ha nem is önszántamból tettem ezt.

A feleségem mondta, hogy ismer tőle két dalt, nézzük meg, biztos jó lesz. És hát ki vagyok én, hogy felülbíráljam őt. Tudtam, hogy ez a másfél óra nem életem 90 perce lesz. Végül csak 40 percet néztünk meg a koncertből, de visszagondolva nagyon optimista voltam, mert Kid Cudi előadása felért nekem egy tömegoszlató vízágyúval. Ha lett volna nálam nyugágy, akkor simán elalszom a porban a több tízezer ember között. Talán ha szamurájkard van a közelemben, akkor habozás nélkül lenyomok egy harakirit. Lesz, ami lesz.  Abban a 40 percben próbáltam megsaccolni, hány koncerten lehettem életemben, de olyan hatalmas szám jönne ki, hogy inkább csak megsaccoltam, legyen olyan ötszáz. Ez a Kid Cudi előadás kétség sem férhet hozzá, hogy az utolsó helyen kullog nálam. Ennél még a tavalyi budapesti Hollywood Vampires koncert is jobb volt, ami elmaradt.

Kid Cudi koncertjének nagy része fojtott, melankolikus légkörben telt, amit a műmosoly sem tudott oldani. Nem találta a helyét a színpadon.  Még a „Day ’n’ Nite” eredetijének előadása sem hozott feloldást – pedig elmondása szerint évek óta nem játszotta élőben –, mert azt is tompán, szomorkás hangulatban adta elő. Bár többször is hangsúlyozta, mennyire szereti a közönségét, ebből én semmit nem éreztem. Nem hittem el, hogy nem tudja: sokan csak azért állnak előtte, mert A$AP Rocky lemondta a koncertjét, és a jegyüket már nem váltották vissza. Azt sem éreztem őszintének, amikor arról beszélt, mennyire boldog, hogy áprilisi lábtörése után újra emberek előtt léphet fel. Egy dolog azonban teljesen egyértelmű volt: a depressziója valódi. Ha még két percet kell néznem ezt a műsort, félő, hogy másnap Csernus Imréhez kell menjek mentális és lelki problémákkal.  De ahogy néztem a tömeget, ezzel nem csak én voltam így, egyre többen jöttek el a nagyszínpad elől. Se látvány a színpadon, se tempó a színpadon, néha hamisan énekel Cudi, és amúgy meg dög unalom az egész. Még egy Dj. sem áll mögötte, aki keveri az alapot. Totál egyedül, félplayback produkció.

Fájdalmasan érint engem, mert tudom, hogy ugyan ezen a színpadon Iggy Pop meghalt a színpadon a közönségért, a Faith No More, Rammstein, Prince, David Bowie vagy a Clawfinger felszántotta a közönséggel a Szigetet. Ez pedig annyira minimál, hogy ez a produkció erre a monstre színpadra nem igazán passzol. Magyarul, nekem kurva kevés. Mintha fél órája tudta volna meg, hogy be kell ugrania headlinernek. Utoljára ilyen keservesen egy karaoke bárban éreztem magam, amikor az alkoholt nem bíró és énekelni nem tudó Laci barátom megtalálta a mikrofont és negyed óráig azt hitte magáról, hogy van hangja. De ő azért nem kapott pénzt, csak egy sört, de azt is azért, hogy hagyja abba a performanszt.

Cudi kétségkívül a műfaj egyik meghatározó alakja, ikonikus szerepe megkérdőjelezhetetlen. Ugyanakkor egy fesztiválon a közönség elsősorban a felszabadult bulizást akar, kirúgni az ajtót, letépni az eget, pörögni az arcán, A feleségem tehát negyven perc után feloldozást ad nekem és kimondja azt a mondatot, amit a koncert második perce óta várok.

- Ez marha unalmas, menjünk valamerre.

Ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mint amikor kiléptem a suli ajtaján az utolsó tanítási napon, hogy megkezdjem jól megérdemelt vakációmat.

Azt tudtuk, hogy 22:50-kor ez a felgyülemlett depresszió és melankólia két másodperc alatt tovaszáll, mert a mélyből a csúcsra fogunk repülni. Erről pedig nagy kedvencünk, a Parno Graszt fog gondoskodni. Így is lett. A színpad előtt már a zenekari beállás alatt tele volt a tér. Idős, fiatal, külföldi, hetero, nem hetero, rocker,  popper, hippi, yuppi, boomer, z-generációs… Itt nem volt alibi, az első hang megpendítésétől a hangulat az űrbe lőtt ki mindenkit. Az első sortól az utolsóig ugráltak az emberek és énekelték a zenekarral együtt a dalokat.  De a Szigetet pont ezért szeretem, ha valami nem tetszik, odébb mész pár métert és valami teljesen mást találsz. Még én is, közeledve az ötvenhez, minden nap megkaptam a magam élményét, ami megmenti a hangulatomat.

A Parno Graszt nekem akkora fétisem, hogy talán a magyar előadók közül őket láttam élőben majdnem a legtöbbször. A morcos rocker és motoros haverjaim nem is tudják hova tenni rajongásomat, amikor réges régen Motörhead pólóban a bokámat csapkodtam a Szigeten egy Parno Graszt koncerten. Óriásiak, nem tudnak hibázni. A kisujjukban több muzikalitás van, mint húsz Kid Cudiban. Nyilván csak szerintem, és azért bízom benne, hogy rajtam kívül mindenki más értékelte az amerikai rapper produkcióját, és senki nem kezdte a napot Csernus dokinál.  Mert az élet szép és színes, mint a Sziget.