Hangszereket láttam a Szigeten – nem hallucináltam!

Hol is kezdjem. Próbálok nem visszamenni a kőbaltáig, de a korom miatt megengedhetem magamnak. 1993 óta járok be a K-hídon a Szigetre, és minden alkalommal bennem van az izgalom, amikor először nyitom ki a programfüzetet és megnézem a napi bontást, ki mikor és hol fog fellépni.

Mintha más nyelven írták volna, semmit nem értettem abból, ami le van írva a füzetben. Szerintem olyan 500 fellépő van a hat nap alatt, én mindössze kettőt tudtam beazonosítani. Az egyik Nelly Furtado, akiről szerintem minden huszonéves srác ábrándozott a kétezres évek elején,  (igen, én is, de hamar kihűlt a parázs) a másik pedig szintén a kétezres évek elejéről, a Papa Roach. Róluk mondjuk nem ábrándoztam, de a mai napig hallgatom a lemezeiket, ellentétben Nellyvel.

Bár már évek óta nem találom meg zenei szórakozásom a fesztiválon, idén mégis megdobbant a szívem a szerdai, nyitónapi program láttán. Papa Roach. A sok számomra ismeretlen előadó, projekt és Dj. között egy Nu-Metal banda. A kétszeres Grammy-díjra jelölt, platinalemezes Papa Roach 1993-ban alakult Kaliforniában. Az áttörést számukra a 2000-ben megjelent Infest című album hozta el, amelyen a kultikussá vált Last Resort is helyet kapott. Azóta tíz stúdiólemezt adtak ki, legutóbbi anyaguk az Ego Trip.

Míg sok-sok évvel ezelőtt nagyítóval kellett keresni az elektronikus zenét a Sziget Fesztiválon, addig 2025-re ez az arány megfordult. Talán a Papa Roach az egyetlen fellépő az 500 közül, akik hoztak magukkal hangszereket. (irónia) De ez nem a fesztivál hibája, ha egyáltalán ezt hibának lehet nevezni, hanem a világ és a trendek vettek egy éles kanyart és változott meg a közízlés. És ez így van rendjén, nem a magamfajta vén trógerek igényeit kell szem előtt tartani, hanem a fiatalokét. Viszont! Azért egy-két ZENEKAR, akik hangszerekkel a kezükben adnak ki hangokat, a hat nap alatt csak elférne azon a böhöm nagy nagyszínpadon. Ezt csak úgy hallkan jegyzem meg annak tudatában, hogy a Papa Roach koncertjén fullra megtelt a Revolut Stage nézőtere. És ahogy első Szigetes fiatal barátaimnak, Boginak és Ádámnak mondtam, ez a koncert lesz az idei Fesztivál legjobb programja, ennél nagyobb energiabombánál a hátralevő napokban nem fognak találkozni. Erre csak a Rock and Roll képes. Majd kedden megkérdezem tőlük, mennyire volt igazam.

A fesztivál hivatalosan augusztus 6-án startolt, és már délután látszott, hogy idén a tavalyinál is nagyobb tömeg lepte el az Óbudai-szigetet. A különböző szórakoztató, interaktív játékok is tömegeket vonzottak, estére pedig beindult a nemzetközi zenei programdömping. A Nagyszínpadon Charli XCX adott egy show-t, amit nem volt szerencsém látni, de erről majd a cikk végén fogok írni, míg a Revolut színpadon a Papa Roach hozta el az igazi koncertélményt. Számomra. A banda este 20:45-kor kezdett, és már a koncert elején elsőprő energiával indítottak az "Even if it kills me" című dallal. A Revolut színpad sátras kialakítása és profi hangosítása kitűnő akusztikai élményt biztosított, a vizuális elemek pedig csak fokozták a hatást: a LED falakon kreatív grafikák, kivetített zenészek és fényshow tette látványossá a fellépést. Olyan elemi erővel szóltak a dalok, hogy mellkasomban éreztem a lábdob lüktetését.  

Jacoby Shaddix frontember energikus előadása, színpadi mozgása, a tömeggel való folyamatos interakció, valamint a "circle pit" elindítása olyan lendületet adott a bulinak, ami szinte azonnal beszippantotta a jelenlévőket. Mint egy elszabadult gőzmozdony a peront, úgy tarolta le az embereket, és aki csak bámészkodni jött, az is azt vette észre magán, hogy ugrál. A zenekar egyik legismertebb dala, a "Liar" alatt már az egész sátor ugrált. Mindenki, a sátor közepén lévő italpult csaposait leszámítva.  

Ezt követően egy lágyabb, érzelmesebb blokk következett: a "Forever" című dal közepét a Linkin Park klasszikusával, az "In The End"-del olvasztották egybe, megemlékezve a 2017-ben elhunyt Chester Benningtonról, és felhívva a figyelmet a mentális egészség fontosságára. Ezután egy videóüzenet következett, amelyben Shaddix a közönséghez beszélt, majd megszólalt a "Leave a Light On (Talk Away the Dark)".A dal végén egy perces néma csenddel tisztelegtek az elhunytak emléke előtt.

A koncert vége felé újra fokozódott a tempó: a "Help" után ikonikus nu metal slágereket is megidéztek. A "Blind" (Korn), "My Own Summer" (Deftones), "Break Stuff" (Limp Bizkit) és a "Chop Suey" (System of a Down) is felcsendült egy rövidke részlet erejéig. Majd ebből indították a végső rohamot, és a zárás nem lehetett más, mint a zenekar ikonikus slágere, a "Last Resort", amelyre felrobbant sátor és a tömeg egy emberként énekelt a zenekarral. Igazi férfimunka volt, tökéletes ívet írt le a setlist. Az elején megmozgatta a tömeget, a felénél kicsit lehetett pihenni és italért menni, a végén pedig katarzisba lőtt mindenkit. Így kell ezt csinálni.

Bár a Papa Roach már nem a karrierje csúcspontján van, koncertjük bizonyítja, hogy még mindig képesek tömegeket megmozgatni. Az élő hangszeres zene, az őszinte érzelmek és a letaglózó energia idén is felejthetetlen estét hozott a Szigetre. Nekem mindenképp.

A koncert után elmentünk feleségemmel a nagyszínpadhoz, hogy belenézzünk Charli XCX előadásába… megfordultunk és inkább sétáltunk egy nagyot. Ahogy egy barátommal beszéltük ma, hogy milyen volt a Sziget, arra jutottunk, kéne egy nyugdíjas sátor a magamfajtáknak, ahol lehet gobelinhímzést, kosárfonást tanulni, meg recepteket és bakelit lemezeket cserélni.