Távozik a debreceni jégkorongsport egyik meghatározó alakja, Mihalik András. Bár a válogatott csatár első körben aláírt a DEAC-hoz a következő szezonra, ám később visszautasíthatatlan ajánlatot kapott, a klub pedig a játékos további fejlődését szem előtt tartva zöld utat adott. A még mindig csak 22 éves támadó az FTC-Telekomnál folytatja, így a legmagasabb szintű osztrák jégkorongligában, az Ice Hockey League-ben edződhet tovább.

– Valóban aláírtam már egy szerződést, amellyel hosszabb távra köteleztem el magam a DEAC mellett. Ennek egyszerű okai voltak: Vaszjunyin Artyomékkal két éve kezdtem el dolgozni, ő már akkor felvázolta a velem kapcsolatos elképzeléseit. Az elején egy kicsit szkeptikus voltam – mondta nevetve Mihalik András. – Az idő az ő igazát bizonyította. Azt vallotta, hogy lépésről lépésre kell felfelé haladni. Nem elég, hogy két légiós mellett játszva automatikusan jönnek a pontok, hanem ezt saját erőmmel kell kivívnom egy esetleges gyengébb, nem feltétlen a csapat legtámadóbb stílusú sorában játszva. Megtanította, hogy az én előre lépésem kulcsa a folytonosság, az organikus fejlődés és nem pedig valami mesterséges helyzet teremtése, amikor látszólag sokat játszom és jönnek is a pontok. Ez ugyanis egy bizonytalan és alaptalan állapot, egy olyan lufi, amely akár magyar szinten is nagyon könnyen kipukkanhat. Voltak és vannak is erre példák a magyar hokiban, ezt szerette, szerettük volna elkerülni. Mindemellett megtanított védekezni, hiszen tudta, hogy például a válogatottba való kerülés a jelenlegi helyzetemben csak is úgy lehetséges, ha a harmadik-negyedik soros hokit célozzuk meg, ehhez a szerephez pedig a védekező játékom megbízhatósága a legfontosabb. Akik dolgoztak velem korábban tudhatják, hogy nem feltétlenül a saját harmadunk volt az a terület, ahol leginkább megcsillogtattam tudásomat. Ezt csak azért mondom ilyen részletesen, mert szeretném, ha mindenki tudná, hogy itt a DEAC-nál nem kizárólag a “csalós oroszos” hokival foglalkozunk. Ez az Artyom által felvázolt koncepció nem merült ki az elmúlt két évben, volt elképzelés arról, hogyan tovább, lett volna még bőven min dolgozni. Ekkor jött közbe a Ferencváros megkeresése, a világbajnokság előtt egy héttel, éppen úgymond a legrosszabb pillanatban, hiszen egy ilyen döntés meghozatala elvehette volna a fókuszt a fontos eseményről, így kértem egy kis időt, hogy átgondoljam, ülepedjen a dolog, menjen le a vb. Dániából hazatérve viszont nem volt tovább idő, dönteni kellett – részletezte a játékos.

Mihalik Andrástól megtudtuk tovább, hogy bár erősebb bajnokságban folytathatja, nagyon sokat gondolkodott a váltáson.

– Voltak érvek a váltás mellett és ellene is. Véleményem szerint a legfontosabb szempont az, ha az elmúlt három év fejlődési ívét veszem figyelembe. Visszatekintve úgy érzem, felnőtthokis karrierem eddigi éveiben felismerhető a folytonosság, az, hogy az egyes mérföldköveket lépésről lépésre, bebiztosítva és megalapozottan sikerült megtennem. Lehet, hogy egyesek gyorsabban ugrálják a lépcsőfokokat, de én mindig arra törekedtem, hogy inkább lassabban, de annál biztosabban lépkedjek előre. Eddig ez egy jó stratégiának bizonyult, mert sosem tört meg ez a fejlődési görbe, és amikor a váltáson gondolkodtam, szintén ezt tartottam a szemem előtt. Ha Debrecenben maradok, Artyomékkal tudtuk volna folytatni a már említett sikeres elképzelését: a góllövés, hatékonyság és a csapatban betöltött vezető szerep fejlesztése lett volna a következő lépés a stabil védekezés és megbízható játék elmúlt két éves elsajátítása után. A Ferencváros egy ennél eltérő lehetőséget kínál: egy sokkal magasabb szintű ligába való beletanulást, ahol várhatóan más szerepben fogok hokizni, mint itt Debrecenben, de a továbblépés és a válogatott keretben való bennmaradás szempontjából egy kihagyhatatlan lehetőség. Arról nem is beszélve, hogy nagy lépés ez a projekt a magyar hokinak, ha már felkínálták a lehetőséget, szeretnék én is részese lenni – hangsúlyozta Mihalik András.

A fiatal játékos őszintén elmondta továbbá, hogy egyik szeme sír, a másik nevet, mert annyira magáénak érezte azt, amit elért a csapattal itt Debrecenben, hogy ezt nagyon nehéz elengedni.

– Magyar bajnoki döntőt hoztunk a cívisvárosba, amire még utánpótlásban sem volt példa, harmadik helyen zártunk az Erste Liga alapszakaszában, új szurkolókat szereztünk, felkapott lett a jégkorong, sokan követik és tudnak a történésekről. Egyénileg pedig mindig mondtam, innen szeretnék válogatottba kerülni, majd szintén kifejezett célom volt, hogy Debrecenben játszva kerüljek világbajnoki keretbe. Mindezen célok néhány hónap alatt teljesültek, emellett volt egy jó klubszezonunk, éreztem a fejlődést, volt koncepció és hosszú távú terv csapat és egyéni vonatkozásban is. Mindent összevetve viszont annyira jó lehetőségnek ígérkezik a váltás, hogy megérte kockáztatni, és már most meggyőződtem arról, egy nagyon profin működő klubhoz fogok igazolni – tette hozzá.

Arra a kérdésre, hogy mit adott neki a város és a debreceni jégkorong, így válaszolt:

– Erről napokig tudnék beszélni. Először is utánpótlásban felejthetetlen élményeket, utazásokat és barátokat. A jelenlegi legjobb barátaim például azok a srácok, akikkel együtt kezdtünk el 2010 környékén jégkorongozni, megéltünk négy elveszített bajnoki elődöntőt, az nem adatott meg nekünk, hogy döntőt játszhassunk. Ők az élet más területein találták meg a számításaikat, de a jégkorong volt az, ami miatt a mai napig együtt járunk nyaralni, közösen programozni, bulizni. Szintén fantasztikus belegondolni abba, hogy amikor elsőként jégre léptem, Györgyi Józsi bá vezetésével tettem meg az első lépéseimet, együtt jártuk végig az utánpótlás ranglétrát, majd tíz évvel később együtt dolgoztunk a DEAC felnőttcsapatában, ő mint vezetőedző, én mint elsőéves fiatal játékos. Ezek azok a történetek, amelyek sokkal fontosabbak, mint az, hogy az adott szürke hátköznapi rangadón megverjük-e a Miskolcot vagy nem. Később a felnőtt hokiban megtapasztaltam azt, hogy a fiatal hokis gyerekek példaképként tekintenek ránk, a szurkolók pedig idejüket és energiájukat nem sajnálva támogatnak minket. Ez szintén hatalmas motiváció számomra, mert érzem, hogy tudok, tudunk valamit adni a közösségnek azzal, amit csinálok. A válogatottal végzett vb-felkészülés és az esemény alatt nagyon fontos dolgot tanultam meg arról, mit is jelent a hovatartozás és a körülötted lévő közeg támogató ereje. Számomra a legnagyobb erőt az adta, hogy a teljes családom és az egész debreceni hokis közeg már-már nagyobb beleéléssel izgult, szurkolt és követte az eseményeket, mint saját magam. Szurkoltak azért, hogy végre legyen egy olyan debreceni nevelésű játékos, aki világeseményen képviselheti a klubot és a várost a magyar felnőttválogatott tagjaként. Videókat kaptam arról, hogy közösen néznek meccset DEAC-mezben a debreceni kocsmákban. Arról, hogy barátaim összeülnek, és minden korongérintésemnél isznak egyet. Videókat küldtek a szülők, ahogyan gyermekeik a tévé előtt örülnek a gólomnak. Sokan eljöttek a Veletek bárhova turné mérkőzéseire is, a magyar hoki egyik legmagasabb szakmai vezetője nagyon kedvesen meg is jegyezte: le a kalappal az előtt, hogy ilyen sok debreceni szurkolót meg tudtam mozgatni, én cserébe viccesen “csak” egy Debrecenben rendezett turnémeccset kértem jövőre. Ezt tényleg komolyan gondolom, remélem, nem csak én szeretném ennyire. Végül pedig nem is beszélek arról, mikor felnéztem a lelátóra a cseheknek lőtt gól után és láttam szüleim reakcióját, életem végéig emlékezetes marad számomra, lepörgött előttem a sokévnyi munka és fáradozás, amit ők is beleraktak. Összességében tehát nagyon köszönöm az egész debreceni hokinak az elmúlt éveket, edzőimnek, Vaszjunyin Artyomnak, Berta Ákosnak és Györgyi Józsi bának, a csapat körül dolgozóknak, Kátlinak (Szabó Abla – szerk.), Babik Janinak, Pekárovics Zolinak, Dorogi Kristófnak, a csapattársaknak, utánpótlásedzőimnek, szurkolóknak és hokis gyerekeknek, valamint legkiemeltebben a családomnak, mert nélkülük félházasok lettek volna a debreceni meccsek, testvéremnek, Gergőnek, akivel másfél évig együtt játszottunk és jó párost alkottuk a jégen. Viszont nem búcsúzom el véglegesen, hiszen amennyiben időm engedi, a hazai meccseken szurkolok majd a csapatnak és biztos vagyok benne, hogy pályafutásom során fognak látni még DEAC-mezben. A jövő évre pedig sok sikert kívánok a csapatnak, történjen úgy, hogy a Magyar Kupa-döntőben találkozzunk! Hajrá, DEAC!– zárta Mihalik András, akinek szívből kívánunk sok sikert az új csapatában.