Nem rocksztár, nem popsztár – hanem Robbie kib*szott Williams

Péntek este az MVM Dome színpadán újra bebizonyosodott, miért tartják Robbie Williamst a brit pop-rock egyik legnagyobb formátumú előadójának. A telt házas arénát pillanatok alatt meghódította: energikus show, pimasz humor és érzelmes vallomások váltották egymást, miközben a közönség minden rezdülését érezte. Amikor beléptem az MVM Dome-ba, már éreztem, hogy különleges este vár ránk. És nem is kellett csalódnom: Robbie Williams egy elképesztő figura.

„A nevem Robbie kib*szott Williams, ez itt a zenekarom, és ez… nos, ez meg az én seggem” – így üdvözölte a közönséget a brit pop ikon, jellegzetes csibészes mosolyával kiegészítve Itt már tudtam, elemében lesz ezen az estén, pont ezt bírom a csávóban. Bár alapvetően a rock–punk–metal szentháromság az otthonom, de valahogy ő mindig felbukkan a látóterem szélén. Amikor a kilencvenes évek elején elballagtam az általánosból, és elkezdett formálódni a személyiségem – szívtam magamba mindenféle hatást, hogy aztán a saját ízlésemre csupaszítsam le, és magaménak érezzem –, akkor robbant be a Take That. Utáltam! Amíg én a rockhősök nyomán építettem a saját stílusomat (hosszú haj, bőrnadrág, kicsit lepukkant lazaság), addig ez a fiúcsapat a jófiús imidzsével elvitte az összes plátói szerelmem figyelmét. Tizenévesen próbáltam villantani, hogy észrevegyenek a lányok, erre Gary Barlow és társai olyan trendet diktáltak, amiben én biztosan nem akartam részt venni. A mindig mosolygó szépfiúk, akik tele voltak szirupos érzelemmel, mint egy brazil szappanopera, mindig makulátlan külsővel… én meg a kemény rocker, aki inkább hajléktalannak tűnt, mint trendinek. Nem meglepő, hogy a plátói szerelmek plátóiak maradtak, én pedig csak még dühösebben kezdtem lázadni. Minden ellen.

Aztán teltek az évek: a Take That szétesett, Robbie is szétesett, de egyre inkább kezdett hasonlítani egy igazi rocksztárra. Én meg lassan megkedveltem. Nem lettem rajongója, de mindig is elismertem: ő volt a fekete bárány, a popzene lázadója, a trendek Jim Morrisonja. És ahogy múlt az idő, kinőtte a divatokat, gigasztárrá vált, akinek már nem kellett senkihez igazodnia. Azt csinálhatott, amit akart, mert ő Robbie kibaszott Williams volt – és a világ azért borult a lábai elé, mert végre tényleg önmaga lett.

Két és fél évvel utolsó magyarországi koncertje után érkezett ismét Budapestre, és már a nyitányban világossá tette, hogy itt bizony nem lesz üresjárat: a Rocket alatt táncosok és zenekar kíséretében rakétaként emelkedett a színpad fölé, majd a Let Me Entertain You-val gyakorlatilag felrobbantotta a Dome-ot. A Foo Fighters, a Blur és a The White Stripes riffjeivel fűszerezett kezdés egyértelmű üzenet volt: ez az este a szórakozásról fog szólni.Én pedig odavoltam a gitárriffekért. Robbie a jól ismert csibészes mosollyal incselkedett a közönséggel, lement az első sorba énekelni és kezet rázni, a teltház pedig minden poénra, gesztusra vevő volt. A hangzás erőteljes és tiszta volt, bár a dob talán kicsit erősebben szólt a kelleténél. 

Ami megfogott, hogy nem csak a saját slágereire építette a koncertet, hanem rengeteg feldolgozással is színesítette a műsort. Már a kezdés is olyan erővel robbant be, hogy azonnal mindenkit magával ragadott. Persze közben azért bennem ott volt a gondolat: mennyire jó lett volna még több RW-nóta is, de a feldolgozások annyira jók voltak, hogy hamar elengedtem ezt. A Paranoid, a Hey Jude vagy éppen a New York, New York pillanatai nemcsak szórakoztatóak voltak, de megmutatták Robbie sokoldalúságát is – ráadásul közben Ozzy előtt is tisztelgett, amiért tőlem külön jár a piros pont.  Már csak azért is, mert több mint harminc évvel a Take That indulása után bebizonyosodott: tinédzserként nem tévedtem, amikor a saját utamat járva a rockzenét választottam iránytűnek és nem szippantott be semmilyen divatirányzat. Ráadásul akkoriban pont a Black Sabbath volt, amit rongyosra hallgattam. Így az élet adott egy elég jó ívet Robbieval való kapcsolatomról.

Az egyik csúcspont számomra a Supreme volt. Mindig is bírtam azt a dalt, és most is zseniálisan szólt, ahogy egy szimpla énekkel indult, majd a végére teljes és grandiózus lett, az egyszerűen libabőrös élmény volt. Természetesen nem maradtak el a kötelező klasszikusok sem: Let Me Entertain You, Millennium, a ráadásban pedig a Feel és az Angels – utóbbit több ízben is megidézte az este, és mindig hatalmas ováció követte.

Az est során Thom, az előzenekar tagja is visszatért a színpadra akusztikus gitárral, és egy blokk erejéig csatlakozott Robbie-hoz, míg Katie Lloyd duettje tovább fokozta az érzelmi töltetet. A setlistbe röviden ugyan, de bekerültek olyan dalok is, mint a Better Man vagy a Candy, míg a Relight My Fire teljes pompájában hangzott el. A legmeghatóbb részek közé tartozott a Love My Life és a Strong. Az előbbit olyan őszinte érzelmekkel adta elő, hogy tényleg megérintett, a feleségem azóta végtelenítve hallgatja a kocsiban. A Strong felvezetése, ahol a 17 éves önmagával „beszélgetett” a színpadon, egyszerre volt vicces és megható.Mindkét dal személyes vallomások kíséretében szólaltak meg.

"Akkor kezdődött az életem, amikor találkoztam a feleségemmel. Előtte lehet, hogy sikeres voltam, de teljesen elveszett. Azóta van négy gyermekem is, akiket nem érdekel a siker és a stadionok, csak az, hogy ott legyek velük. Ők nem a rocksztárt mentették meg, hanem az embert."

Ha én is beszélhetnék akkori, 17 éves önmagammal, akkor lehet elküldene engem a bánatba, hogy RW koncerten vagyok. Nem értené, de az élet az ilyen. Egy olyan kiszámíthatatlan lét, ami nem csak bölcsebbé teszi az embert, hanem nyitottabbá is, és hiába küzdöttem a Take That ellen tiniként, egy kis darabja mégis elkísért évtizedeken át. 

Robbie egész este áradt az energiától, a humortól és attól a könnyedségtől, mintha tényleg a színpadra született volna. Tizenhat éves kora óta áll közönség előtt, és olyan magától értetődő természetességgel uralja a tömeget, ahogy más csak a saját nappalijában érzi magát otthon.  Látszott, hogy élvezi minden pillanatát a koncertnek. 

A koncert egyik legemlékezetesebb pillanata mégis az volt, amikor Robbie a közönség világító telefonjaira pillantva odaszúrt: „Gyönyörű – és sokkal olcsóbb, mint egy Coldplay-koncert.” Ez a szabad szájúság végig meghatározta az estét: rózsaszín boa, Sinatra-klasszikus, metálidézetek és közönségre kacsintó gagek tették még emlékezetesebbé az estét. 

A zárás pedig klasszikus volt: a My Way-t megható monológ vezette fel, amelyben betegségről, családról és túlélésről beszélt, majd jött a Feel és végül az Angels, amelyre egyszerre emelkedett a huszonötezer torok és telefon a magasba. Robbie azonban nem búcsúzkodott hosszan – egyszerűen eltűnt a színpad mögött, igazi rocksztárhoz méltóan.  Robbie mindig is mesterien űzte a polgárpukkasztást – már a Take That idején is ezért pöckölték ki a sorból. Azóta viszont ezt a képességét tökélyre fejlesztette. Pont azon a keskeny mezsgyén mozog, ahol a provokáció még játékos és csibészes, nem bántó és nem öncélú – egyszerűen csak őszinte és önmaga. Tőle simán elfogadunk egy macskakajás reklámot, ahogy korábban is elnéztük minden kisiklását. Nem lehet rajta fogást találni, mert minden mozdulata ösztönös és hiteles. Ő az egyik legkarakteresebb és legtökösebb előadó, aki nem a klasszikus rock-lázadást testesíti meg, hanem a saját maga által megalkotott popsztár-lázadást. Ezért kedvelem: nem simul be semmilyen sorba, nem kapaszkodik trendekbe, hanem egyszerűen csinálja, amit tud – és ami belülről fakad. Ráadásul mindezt brutálisan erős hanggal, még erősebb dalokkal, és elképesztő show elemekkel.